Sziasztok!

A mai bejegyzésben ismét a Rozmaring kunyhóról írok, ezúttal egy kissé más elméleti megközelítésben. A bejegyzésben a sorozat és Frances H. Burnett A titkos kert című könyvét hasonlítom össze, mert mindkettő nagyon izgalmasan érzelmeket átvevő, megelevenedő tereken keresztül ábrázol gyászfeldolgozási folyamatokat.

A gyász sokféleképpen jelenhet meg egy történetben – de különösen érzékenyen és hitelesen akkor, ha nem közvetlenül beszélünk róla. A 2021-ben bemutatott Rozmaring kunyhó bábsorozat első évada és Frances Hodgson Burnett A titkos kert című klasszikusa épp ezt az utat választja.

Mindkét történetben a gyász feldolgozásának fő tere – a ház, illetve a kert – nem csupán helyszín, hanem önálló szereplőként reagál az érzelmi változásokra.

Ezek az érző, szomorkodó és fokozatosan „felviduló” terek nemcsak tükrözik a szereplők lelkiállapotát, hanem aktívan részt is vesznek a gyógyulás folyamatában.

A kunyhó gyásza

A Rozmaring kunyhó alkotói – Trömböczky Napsugár, Főglein Fruzsina, Kovács Domonkos, Bartha Bendegúz és Harkel Márton – egy különös világot hoztak létre a kisgyerekek számára. A sorozat első részében Napraforgó, nagymamája halála után érkezik a Rozmaring kunyhóba, hogy rendet tegyen, mielőtt a szülei eladnák a házat. Itt találkozik először a nagyi titkos barátaival, a gubákkal. A sorozat különlegessége, hogy soha nem beszél expliciten a gubák gyászáról – helyette a kunyhó válik gyászoló szereplővé. A lakhely az, ami „szomorú” és gyászol, hiszen sóhajtanak a függönyök, kemények a párnák, sír a csap, lehangolt a zongora.

A Singer Magdolna, gyászfeldolgozási specialista, által leírt folyamatokat követve a sorozat a szerepjáték, a közös játék és a napi rutin erejére épít. A gubák a lakás felvidításával, apró örömökkel – világítás, rendrakás, nevetés – fokozatosan jutnak el az elfogadásig. A hangulatcsúszka, amely a ház érzelmi állapotát követi epizódról epizódra, nemcsak vizuális eszköz, hanem a gyászfeldolgozás folyamatának kézzelfogható leképezése. A záró részben Napraforgó úgy dönt, nem adja el a házat: a kunyhó már nem gyászol, hanem él, emlékezik és befogad.

A kert gyásza – visszatérés az életbe

Burnett A titkos kert című regénye szintén egy olyan tér köré épül, amely a gyász lenyomatát hordozza. Mary Lennox, a kilencéves főszereplő egy járványban elveszíti szüleit, majd nagybátyjához, Craven úrhoz kerül. A komor kastély, ahol minden ajtó zárva van, sötét terek és fájdalmak labirintusaként jelenik meg – a férfi felesége halála óta elzárkózik a világtól, a gyász konzerválja az időt.

A történet fordulópontja a titkos kert felfedezése, amely Craven úr feleségének kedvenc helye, illetve halálának okozója volt. A kert haldoklik, virágai kiszáradtak, gyászolja Craven-nét. A kert újraélesztését és ápolását küldetésének tekintő Mary és a gróf betegeskedő kisfia Colin fokozatosan élednek fel a kerttel együtt – a növények új hajtásai, az első virágzó rózsák tükrözik a gyerekek lelki fejlődését. A kert – akárcsak a kunyhó – nem csupán háttér, hanem közvetítő tér, ahol a gyerekek újra tanulnak kapcsolódni: önmagukhoz, másokhoz, a múlthoz. Colin, akinek egész életében azt mondták, hogy halálra van ítélve, végül nemcsak járni tanul meg, hanem örülni is.

A kert tehát újraéled – és ezzel együtt Craven úr is képes elengedni a gyászt: az utolsó jelenetben mintha a felesége szólítaná vissza a kertből. A gyerekek által gyógyított tér, a halott édesanya megtestesítőjeként visszaszólítja az élők világába a gyászolókat.

Összegzés

A Rozmaring kunyhó és A titkos kert különböző médiumokon keresztül, de hasonló érzékenységgel szólnak a gyermeki gyászról. Mindkét történetben a tér válik a feldolgozás kulcsává – egyfajta érző közeggé, amely először tükrözi, majd gyógyítja az elvesztés fájdalmát. Ahogy virágba borul a kert, vagy egyre emelkedik a hangulatcsúszka – úgy válik lehetségessé a múlt elengedése és az újrakezdés. Ez az, amit gyerek és felnőtt egyaránt tanulhat ezekből a történetekből: hogy gyászolni szabad – és felvidulni is.

Zsófi

A Kulturális és Innovációs Minisztérium Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

A képek forrása: mediaklikk.hu, lira.hu

Sziasztok!

A mai poszt továbbra is a Rozmaring kunyhó témakörében mozog. Ha ti is felnőttként újranéztétek a gyerekkori kedvenc bábfilmeket, mint a Mazsola és Tádé, Futrinka utca, vagy Süsü, a sárkány – akkor biztosan ismeritek azt a nosztalgikus érzést, amit ezek a bábfilmek keltenek. Ebben a bejegyzésben azzal foglalkozom, hogy a Rozmaring kunyhó bábsorozat, ami a bábfilm műfaját újítja fel, mennyiben különbözik a régi kedvencektől.

A Rozmaring kunyhó új, fiatal alkotócsapattal készült bábsorozat (rendező: Trömböczky Napsugár és Lukács Gabriella, főszereplő: Trömböczky Napsugár, bábszínészek: Főglein Fruzsina, Kovács Domonkos, Bartha Bendegúz, Harkel Márton). Nemcsak aktuális, érzékeny témákat – például gyászt, elfogadást, érzelmi nehézségeket – dolgoz fel, hanem teljesen újfajta vizuális és színházi eszközökkel szólítja meg a mai gyerekeket (és a szülőket is).

A hatvanas évek legendás bábfilmjei – mint a Futrinka utcára vagy Mazsoláék – körbejárható paravándíszletekben játszódtak, ahol a kamerák közelről vették fel a bábokat, így keltve azt az illúziót, mintha a figurák maguktól mozognának.

Bár nem rejtették el teljesen, hogy bábokat látunk, a mozgatók mindig láthatatlanok maradtak. A titok – hogy ezek csak tárgyak, amelyeket emberek mozgatnak – megmaradt a háttérben. A Rozmaring kunyhó ezzel szemben teljesen más utat választ.

A kunyhó díszleteit Kiss Borcsa tervei alapján életnagyságban megépítették. Itt a szereplők – a főhős Napraforgó és a különös kis lények, a gubák – valóban egy fizikai térben mozognak. És ami még fontosabb: a bábokat mozgató színészek is látszanak. Guggolnak a kanapé mögött, térdelnek a székek mellett, sosem bújnak el. Ez a megközelítés egy modern bábszínházi irányzatot követ, amit „nyílt játékmódnak” neveznek: a néző nemcsak a báb mozgását látja, hanem azt is, aki életre kelti.

Talán elsőre furcsának tűnhet, hogy a bűvész felfedi a trükköt. De épp ez a felfedés teszi lehetővé, hogy a néző egyszerre élje át a történetet és reflektáljon rá. A báb, mint élettelen tárgy, amit látható módon kelt életre egy ember, különös feszültséget teremt (egyszerre éljük bele magunkat a történetbe, ugyanakkor az illúzió folyamatos leleplezése miatt távolságot tartunk) és ezzel teret nyit a nehéz témákra is.

A Rozmaring kunyhó különlegessége, hogy ezt a nyíltságot bátran használja arra, hogy olyan érzékeny kérdésekről beszéljen, mint a gyász, a másság elfogadása vagy az empátia megtanulása. A fiktív világban a szereplők – legyenek emberek vagy gubák – valós problémákkal küzdenek, miközben a néző folyamatosan tudja: ez egy játék.

Kiszólások, kikacsintások

A sorozat főhőse, Napraforgó rendszeresen a kamerába néz, és megszólítja a nézőt. Olyan, mintha egy gyermek hangosan gondolkodna: „Szeretnék segíteni Mályvának. De nem tudom, hogyan csináljam jól...”

Ezek a kiszólások nemcsak emberivé teszik a karaktert, hanem közvetlen kapcsolatot teremtenek a gyereknézővel, bátorítva őt az empátiára, a kíváncsiságra, a gondolkodásra.

Emellett a sorozat önmagára is reflektál. Az egyik részben például a gubák Vitéz László előadását nézik egy klasszikus paraván mögül, majd amikor a paraván mögül előlép a bábszínész, Barna Zsombor, a gubák döbbenten nézik. „A guba olyan lény, akit biztosan senki nem mozgathatna” – jelentik ki magabiztosan, majd mikor a kamera fokozatosan eltávolodik tőlük, láthatjuk, ahogy hátuk mögött a mozgatóik összenéznek, és a nézőre mosolyognak.

A Rozmaring kunyhó nem csak szórakoztat – tanít is, méghozzá a legérzékenyebb módon. A gyerekek nemcsak azt látják, hogyan lehet elengedni az elhunytat, hogyan lehet támogatni egy barátot vagy elfogadni a különbözőségeket, hanem azt is, hogyan működik a történetmesélés maga.

A nyílt játékmód miatt nem kell elhinniük, hogy a bábok élnek – elég, ha elfogadják őket, mint történetmesélő eszközöket. És ezzel a tudatossággal együtt nő a befogadás képessége is – a gyerekek megtanulják, hogy a valóság és a fikció között lehet mozogni, lehet kérdezni, gondolkodni, elbizonytalanodni.

Zsófi

A Kulturális és Innovációs Minisztérium Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

A képek forrása: hirado.hu, dunamsz.hu

Sziasztok!

A következő néhány bejegyzésben a doktori témámhoz kapcsolódva egy izgalmas bábprojektről, a Rozmaring kunyhó bábsorozatról írok. Az első bejegyzésben a bábsorozat gyászfeldolgozási folyamatát elemzem, ami izgalmas módon a legkisebbek, az óvodás-kisiskoláskorú gyerekek számára mesél a gyászról és az elengedésről.

Képzeld el, hogy van egy házikó, ami együtt lélegzik veled. Amikor boldog vagy, nevetnek a függönyök. Ha szomorú vagy, még a csap is sírni kezd.

A Rozmaring kunyhó című bábfilmsorozat egy ilyen varázslatos világba hív – és közben olyan témához nyúl, amit sok felnőtt is nehezen kezel: a gyászhoz.

Lehet, hogy te is voltál már bizonytalan helyzetben, amikor egy gyermeknek kellett elmagyarázni, mi történt egy szeretett nagyszülővel. Vagy láttad, hogy egy kisgyerek csak hallgat, és nem tudja, mit kezdjen a veszteséggel. A sorozat éppen ebben segít – humorral, játékokon keresztül.

A történet főszereplője Napraforgó (Trömböczky Napsugár), aki szeretett nagyija halála után érkezik meg a Rozmaring kunyhóba. A kunyhó is gyászol: a csapok sírnak, a könyvek komorak, a zongora lehangolt. Ám Napraforgó nincs egyedül: a házban élnek a gubák – plüssszerű, szőrös lények, akik létezéséről eddig csak a nagymama tudott. Napraforgóhoz hasonlóan ők is gyászolják Rozmaring nagyit. Már az előzetes főcímdala („bánattal átfestett ház / mi újrafestjük”) is előrevetíti, hogy a gyász feldolgozása, a ház újrafestése a sorozat központi motívuma.

Ha pedagógusként vagy szülőként keresel olyan tartalmat, ami segít beszélni a veszteségről, a Rozmaring kunyhó jó választás lehet. Nem tanít, nem moralizál – hanem megmutat. A gubák például külön kis szentélyt építenek zoknikból a nagyi emlékére. A gyerekek talán nevetnek ezen, de közben megtanulják: a búcsú nem csak könnyekből állhat, hanem alkotásból, szeretetből, együttlétből.

A sorozat központi motívuma a „hangulatcsúszka” és a ház felvidításának terve – Napraforgó és a gubák együtt próbálják visszaállítani a kunyhó régi fényét, ami szintén gyászolja a nagymamát.

Takarítanak, selejteznek, meleg hangulatvilágítást szerelnek be. Az imént felsorolt konkrét tevékenységek mellett a sorozat nagy hangsúlyt fektet a játék és a humor hangsúlyozására. A gubák problémáinak megbeszélésében és megoldásában komoly szerepe van a rajznak, a szerepjátéknak, a hetedik részben a gubák filmet forgatnak, míg a tizedik részben egy igazi báb klasszikus, Vitéz László látogat el hozzájuk. A nevetés és az élmények mellett, kulcsfontosságú Napraforgó odafigyelő, kommunikációja és empátiája, ahogy fokozatosan beletanul a gubákat óvó szülő szerepébe.

A gubák külön epizódokban saját mindennapi problémáikat dolgozzák fel – legyen szó testvérféltékenységről, másság elfogadásáról vagy kudarctól való félelemről. Ezek az apró történetek könnyedek, humorosak, de mélyen emberiek.

Ami talán a legfontosabb: a sorozat végére egy újfajta biztonság alakul ki. A ház nem lesz ugyanaz, mint volt – de újra otthonná válik. Hiszen ez a gyászfolyamat lényege is: nem felejtünk, csak megtanulunk tovább élni azzal, amit elveszítettünk.

Ha tehát olyan mesét keresel, ami érti a gyerekek lelkét, és segít nekik megérteni a gyászfeldolgozás folyamatait, akkor a Rozmaring kunyhó neked (is) szól. Lehet, hogy együtt fogtok sírni-nevetni rajta – de akár beszélgetéseket is kezdeményezhettek a témáról. Magatokról, a hiányról, az emlékekről. És talán még a ház is mosolyog majd.

Zsófi

A Kulturális és Innovációs Minisztérium Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

A képek forrása: mediaklikk.hu, hirado.hu

Sziasztok!

A mai bejegyzésben egy számomra nagyon kedves előadásról, A macskaherceg kilencedik életéről írok. Nagyon szerettem a mesekönyvet is, amiből készült, így izgatottan vártam a bábszínházi adaptációt. Az előadás különlegessége, hogy egyrészt a történet Szegeden játszódik, másrészt valós kapcsolati és párkapcsolati nehézségeket mutat be egy tündérmese keretében.

Boldogan éltek, amíg meg nem haltak…

Így zárul minden mese. De mi történik utána? Hogyan boldogul majd a házimunkával a Világszép nádszál kisasszony, aki gyenge, mint a harmat? Nem fog beleunni a mindennapokba a kalandokhoz szokott királyfi? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a Kövér Béla Bábszínház legújabb előadása, A macskaherceg kilencedik élete.

Az előadás különösen kedves lehet a szegedi nézőknek, hiszen a tündérek, manók, hercegkisasszonyok színtere ezúttal Szeged, a Mátyás tér, a Reök palota, a Szentháromság utca. Itt éldegél a fiatal tavasztündér, Alinka, aki lassan eladósorba kerül. Választása egyszerre lepi meg és háborítja fel Szeged fáit, szeleit és manóit, mert a hírhedt és csélcsap kalandort, a nappal ember, éjjel macskabőrbe bújó Macskaherceget választja. Nem törődve a pletykákkal, a tündér és a herceg között fellobban a szerelem, a Macskaherceg ünnepélyes esküt tesz, hogy soha többé nem kóborol, és megtörténik az esküvő, majd ezután jöhetne a boldogan, amíg… De nem Gimesi Dóra meséiben. A macskaherceg kilencedik élete az elválásról, a haragról, a megbocsátásról és az újrakezdésről szól.

Rendezésében Fodor Orsolya a színész és a báb síkjával kettőzi meg a történéseket. A színpadon így egyszerre láthatjuk az elárult, szomorú tündérlány és a kóborlást abbahagyni képtelen macskaherceg, illetve az egymást szerető, de különbségeiket elfogadni nem tudó szerelmespár történetét. Ez a kettősség így különös odafigyelést igényel az Alinkát alakító Spergel Annától és a Macskaherceget játszó Poroszlay Kristóftól: nemcsak bábmozgatóként, hanem olykor narrátorként, olykor szereplőként is megformálják a szerelmeseket.

Gimesi Dóra fantáziadús története színes mesevilágként elevenedik meg a színpadon. Illés Haibo látványtervei, noha helyenként hiánytkeltően nem reflektálnak a szegedi helyszínekre, a legapróbb részletekig kidolgozottak. A főszereplő bábok, a hold és az apró fejekként megelevenedő orgona mind egységes, a Süsü, a sárkány látványvilágát idéző alakokként jelennek meg. Ugyanakkor számos apróbb humorforrás, vagy részlet - mint például, hogy a hangszerként is funkcionáló Halál koponyafejes ruhát visel - elveszik a bábok picinysége miatt, a hátsó sorokból ezek a részletek már alig, vagy egyáltalán nem látszanak.

Az előadás a mese és a fantázia oldaláról közelít olyan fontos kérdésekhez, mint hogyan fordulhat át a szerelem elkeseredettségbe, mit tehetünk, ha rossz döntést hozunk, vagy hogy megváltozhatunk-e, érdemes-e a megváltoznunk valaki más kedvéért. A macskaherceg kilencedik élete ezekre kérdésekre nem ad választ és nem válik didaktikussá, pusztán elmesél egy történetet, egy lehetséges utat a megbocsátásról, és a különbségeket, hibákat leküzdő szerelemről.

 A macskaherceg kilencedik élete egy hangulatos, aprólékosan kidolgozott előadás, amely a mese nyelvén dolgoz fel olyan kríziseket és valós helyzeteket, mint a párkapcsolati konfliktusok vagy a válás. Mindezt teszi olyan fantáziával, ami egy pillanatra sem válik erőltetetté, ugyanakkor a legkisebbek számára is érthetővé tesz valamit a felnőttek világából. Boldogan is élnek, meg is halnak egyszer, de közte még sok harag, hiba, megbocsátás és szerelem van.  

Zsófi

„A Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-2-SZTE–100. kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.” 

A képek forrása: szegedibabszinhaz.hu

Sziasztok!

Ebben a bejegyzésben egy novemberben megtekintett előadásról mesélnék, ami egy nagyon izgalmas témát a kamaszkori depressziót és öngyilkosságot dolgozza fel. A Budapest Bábszínház Nem félünk a sötétben című előadása érzékenyen és izgalmasan ábrázolja a problémát. A báb és a színész ekülönülése a valóság és a képzelet határait, majd összemosódását mutatják meg. Ugyanakkor az előadás mégis hiányérzetet hagyott bennem, mert a megoldást furcsának és feloldatlannak éreztem. 

Szerelem, szex, alkohol, kémiaórák és végtelen magány. A Budapest Bábszínház legújabb előadása, a Nem félünk a sötétben minden részletével arra törekszik, hogy egy, a tinédzserek problémáit és mindennapjait bemutató, őszinte előadást hozzon létre. Vajon sikerül-e mélységeiben is az ábrázolás?

Bővebben az előadásról írt véleményemről itt olvashattok: https://www.spirituszonline.hu/kritika/maszk-nelkul/ 

Zsófi

„A Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-2-SZTE–100. kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.” 

A kép forrása: index.hu

Sziasztok!

A mai bejegyzésben megint egy régebbi előadást mutatok be, ami mese és a fantázia segítségével mesél az önelfogadásról és csúfolódásról. A Mara és a pillangófül című előadást felvételről tekintettem meg, amit ezúton is köszönök a Kövér Béla Bábszínháznak!

A kisgyerekek és a kamaszok bullyingjának, vagyis egymás bántásának működésével és megoldásával számos irodalmi szöveg vagy mese foglalkozik, amik egymás elfogadására és szeretetére tanítanak. Szintén a bullying, az önelfogadás és az elfogadtatás témáját helyezi középpontba a Mara és a pillangófül című előadás is, amit 2022 májusában mutattak be a Kövér Béla Bábszínházban. 

Az előadás színtere egy átlagos játszótér, melynek törvényei és rendszere felett a gyerekek rendelkeznek. Itt találkozik hétvégenként Oszkár, Brúnó, Franciska és Patrícia, akik már túl nagyok ahhoz, hogy játszanak, inkább csak „lógnak” és unalmukban egymást csúfolják. A lógást egyik hétvégén egy ismeretlen kislány Mara érkezése zavarja meg, aki barátkozni próbál a csapattal, ám ők kicsúfolják nagy fülei miatt. Az elkeseredett kislány segítségére édesapja siet, aki egy varázsigét tanít Marának, melynek segítségével hatalmas pillangófülei megszépítenek minden undokságot.

Fodor Orsolya rendezésében rendkívül pontosan ábrázolja a bullying és a szerepek folyamatos változásának felszínességét. Oszkár, Brúnó, Franciska és Patrícia a kisiskolás szerepek sztereotipikus karakterei, jellemeik egy-egy tulajdonsággal leírhatóak. Ezt az értelmezést erősítik Virág Vivien bábtervei is: a karakterek egy-egy jellemzője karikaturisztikusan felnagyítva jelenik meg. A kényeskedő Patrícia hatalmas fogszabályzót, a fiúsan lezser Franciska kötött sapkát, az okoskodó Oszkár ormótlan szemüveget, míg a buta Brúnó hatalmas pocakot visel. Szintén a sztereótipikus jellemzővel ragadható meg a színészek játéka is. Ács Petra hol Patríciaként nyafogva visít, hol Franciskaként lazán gúnyolódik, Rácz Mihály Oszkár szerepében a megfelelő mennyiségben idegesítő és tudalékos, míg Mészáros Ágoston Brúnójának ostobasága az előadás fő humorforrása. Spergel Anna Marája közelít talán leginkább a nézőközönséghez, egy beilleszkedni vágyó, vidám, ugyanakkor érzékeny kislányt alakít. Az előadás a báb-színész szembeállításával választja el egymástól a gyerekek és a felnőttek világát: a gyerekek mind bunrakubábként, Mara szétszórt édesapja pedig színészként jelenik meg a színpadon Kalocsányi Gábor alakításában.

Az előadás a kreativitás és a fantázia oldaláról közelít a bullying témájához. Ahogy a csapat tagjai újabb és újabb kivetnivalókat találnak Marában, a kislány pillangófülei segítségével varázslatos magyarázatokkal áll elő, amelyek lenyűgözik a társait. A közös játék és a gyermeki fantázia a bábszínház technikájának köszönhetően valósággá válik a színpadon. A korgó gyomorban egy egész zenekar játszik, a cipő nem kopott, hanem egy folyton vándorló kalandor, és így tovább. Mara újabb és újabb ötletekkel próbálja elkápráztatni társait, ám még mielőtt az előadás túlságosan önismétlővé válna, a kislány beleun a folyamatos megfelelésbe, és eljut az elkerülhetetlen felismeréshez: ahhoz, hogy a többiek elfogadják őt, magát kell elfogadnia.

A Mara és a pillangófül a mese és a fantázia nyelvén tanít önmagunk elfogadásáról, miközben kissé karikatúraszerűen bemutatja a csúfolódás, a bullying mechanizmusát. Az előadás elsősorban az óvodás, kisiskolás közönséget célozza, ugyanakkor az idősebb, felnőtt korosztály is felfedezhet néhány kifejezetten neki szóló kikacsintást az édesapa problémáinak ábrázolásánál.

Zsófi

„A Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-2-SZTE–100. kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.” 

A képek forrása: port.hu, szeged.hu

Sziasztok!

A mai bejegyzésben egy régóta futó, de folyamatosan műsoron lévő bábelőadásról írok. A Budapest Bábszínházban bemutatott Gengszter nagyi című előadás egy humoros, kalandos történet, ami érzékenyen és őszintén beszél olyan témákról, mint az idős emberek marginalizált helyezete, a meg nem értettség érzése és generációk közti szakadék.

Furcsa, rézcsövekből álló lakásbelső tárul elénk. A különös térbe egyszer csak betáncol egy rikító ruhákba öltözött harsány pár, őket egy unott tinédzser követi. A fiú nyűgösen tiltakozva az ellen, hogy idős, őt egyáltalán nem értő nagymamájánál hagyják éjszakára. A Budapest Bábszínház Gengszter nagyi című előadása a báb szimbolikáján keresztül mesél a generációk közötti szakadékról, azok áthidalásának nehézségeiről.

A történet főszereplője a 11 éves Ben, átlagos kamasz fiú, aki folyamatosan önbizalomhiánnyal és szüleinek meg nem értésével küzd. Táncrajongó szüleitől nem is különbözhetne jobban: míg őket a csillogás és a színpad vonzza, addig a fiút a vízvezetékszerelés rejtélyei érdeklik. Traumaként éli meg, hogy péntekenként lepasszolják az idős nagymamájához éjszakára, aki őt kisbabaként kezeli. A nagymama és a fiú is küzd azzal, hogy képtelen kapcsolódni, vagy megérteni a másikat. A helyzet akkor változik meg, amikor Ben rejtélyes kincseket fedez fel a lakásban, majd megtudja, hogy nagyanyja hírhedt ékszertolvaj, akit Fekete Macska néven ismernek. A nagymama történetein felbuzdulva a fiú rábeszéli az idős asszonyt egy utolsó, izgalmas kalandra: lopják el a koronaékszereket a Towerből.

Az előadás a generációk közötti különbséget és a meg nem értettséget a báb és a színészek kapcsolatában képezi le. Az Ellinger Edina és Ács Norbert által alakított, olykor infantilisan viháncoló, de gyerekük és a nagyszülő lelkivilágával egyáltalán nem törődő szülők végig élőszereplőként jelennek meg, míg Ben bunraku bábként. A kapcsolatuk közötti áthidalhatatlan távolságot szimbolizálja, hogy amikor Ben megfelelve a szülők nyomásának, fellép egy táncos tehetségkutatón, akkor a báb helyett az őt mozgató Szolár Tibor tűnik fel a színpadon, hogy esetlenül és teljes kudarccal megpróbáljon belépni a felnőttvilágba. Szintén a másik terébe belépés lehetetlenségét jelképezi, hogy a rivaldafénybe vágyó, rikító színű ruhákat viselő szülők idegenül hatnak a Ben világát szimbolizáló rézescsövekből épített, visszafogottabb díszletben. Kezdetben hasonló elkülönülés jelenik meg a nagymama és unoka közötti kapcsolatban is, ahogy az idős asszonyt alakító Blasek Gyöngyi esetlenül nyúl a bábfiúhoz. Az előadás a báb szimbolikáján keresztül érzékelteti azt a folyamatot, ahogy a két világ először csak összeér, majd fokozatosan kapcsolódni kezd egymáshoz. A nagymama a tolvajlásairól szóló mesékkel kezd el közeledni unokájához: a történeteket a saját világának, varrókészletének eltúlzott nagyságú tárgyainak segítségével illusztrálja: előszőr szimbolikusan megköt  egy bábfejet, majd egy teljes bábot, ezáltal belépve a fiú terébe. A koronaékszerek ellopásának bemutatásánál már mindketten bunraku bábként jelennek meg, ahogy a közös kaland sikeresen áthidalja a kettejük közötti távolságot.

David Williams regénye ügyesen emeli be az angol ifjúsági zsáner tipikus elemeit: a kalandok során Benék találkoznak egy angol úriemberként viselkedő rendőrrel, illetve magával II. Erzsébet királynővel is. Rendezésében Hoffer Károly megtartotta ezeket az elemeket, illetve a jellegzetes angol humort, és egy pörgős ritmusú, kalandos előadást hozott létre. Egymást követik a váratlan fordulatok, vicces és megható pillanatok, amik végig fenntartják mind a gyerek, mind a felnőttközösség érdeklődését. Blasek Gyöngyi tökéletesen alakítja a magányos, de igyekvő nagymama szerepét, aki mindent megtesz, hogy legalább unokájához kapcsolódni tudjon, ha már fiához, Ben apjához, nem tud. A fiú szerepében Szolár Tibor egy kezdetben duzzogó, magányos fiút alakít, aki lassan bizalmasává fogadja nagymamáját, az egyetlent, aki megértheti, milyen kívülállónak érzi magát a saját családjában.

Az előadás őszintén beszél az idősek marginalizált helyzetéről, ahogy gyermekeik különféle teendőkre hivatkozva elhanyagolják őket, miközben egyre nő a távolság köztük és a következő generációk között. Egy-egy jelenet kifejezetten torokszorítóvá válik aktualitásával: például amikor az érzéketlen szülők az utcán üvöltve tárgyalják meg, miért nem mennek be a nagymamához, arra hivatkozva, hogy az idős hölgy úgyis süket, miközben Blasek Gyöngyi arcán tökéletesen látható, hogy mindent hall. A darab párhuzamba helyezi Ben és nagymamája kitaszítottságát egymásra találásuk éppen ezért olyan megható - a nagymama a közös játék által segít a Bennek feldolgozni a meg nem értettség traumáját és megtalálni önmagát, miközben az utolsó pillanatban arra is felkészíti a fiút, hogy elengedje őt.

Zsófi

„A Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-2-SZTE–100. kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.”       

A képek forrása: port.hu, budapestbabszinhaz.hu, jegy.hu

Sziasztok!

Végre sikerült megvalósítani, amit már régóta tervezek és egy ösztöndíjpályázat támogatásával elindulhat a blog bábszínházi szekciója, ahol kortárs gyerek bábszínházi előadásokról fogok írni. Az első ilyen szöveg a Kövér Béla Bábszínház legújabb előadásáról A szemüveges szirénről szól.

A gyerekirodalom utóbbi néhány évében egyre többször tematizál olyan globális problémákat, mint a környezetszennyezés vagy a környezetvédelem. Elég csak a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv FórumÉv Gyerekkönyve díjának nyerteseire pillantani: 2022-ben díjazott lett például Dániel András Jaj ne már! mondta a hal és Gimesi Dóra Emma csöndje című mesekönyve, amelyek érzékenyítő témájuk mellett az állatok élőhelyének szennyezését és pusztulását is tematizálják. Az Emma csöndjéhez hasonlóan a tengeri élővilág védelmének fontosságát helyezi középpontba Dunajcsik Mátyás A szemüveges szirén című meseregénye, ami 2016-ban jelent meg a Kolibri Kiadónál. A könyvből a szegedi Kövér Béla Bábszínház készített színes és érzékeny előadást, amit 2023. október 1-én mutattak be.

A tenger közepén egy világítótorony áll: a magány és az elszigetelődés szimbóluma. Itt él édesapjával a 12 éves Atlanta, aki napjait a hullámok hangjának hallgatásával, a szelek figyelésével és rádión keresztül tanulással tölti. Családtagjait csak fényképről ismeri, édesanyja még kicsi korában elhunyt. A kislány kalandjai akkor kezdődnek, mikor a születésnapjára kapott távcsövön keresztül egy hajót vesz észre, ami a rejtélyes Feketekő nevű sziget körül cirkál. Apja és tanára óva inti Atlantát, hogy a hely közelébe merészkedjen, ám ő egyik reggel talál egy édesanyjától elkeveredett sirályfiókát, aki Feketekőről származik. A kislány elindul, hogy hazavigye, és fényt derítsen a kísértethajó rejtélyére.

Schneider Jankó jóérzékkel adaptálja a bábszínház eszközeivel Dunajcsik kiapadhatatlan fantáziájú regényét, amellyel Atlanta a tengeri világot magyarázza. A hullámok különféle hangjait jazz zene kíséri, míg a szelek típusait, a macska-, a róka- és az elefántszelet belebegő pálcásbábokkal illusztrálja, a nézők nemkis örömére. A kísértethajón és a múltban játszódó jelenetek hátborzongató hangulatát árnyjáték előlegezi meg. A karakterek főbb jellemzőit domborítják ki a kötet illusztrációihoz nagyon hasonló bunraku bábok, például az ornitológus tengerész sasszerű orra, a navigátor tengerész egyik szemét helyettesítő iránytű, vagy az egymástól választhatatlan testvérpár összenőtt teste.

A szemüveges, sárga esőkabátos Atlanta Kovács László Márton és Spergel Anna mozgatásában és utóbbi alakításában egy cserfes, talpraesett kislányként jelenik meg, míg az édesapját és halálból visszatérő dédapját játszó Presits Tamás tökéletesen alakítja a szerető, de szomorkás szülőt. Mellettük üdítő színfoltként jelenik meg a bohókás karaktereket játszó Rácz Mihály, aki humoros beszólásokkal és gyerekrigmusokra írt dalokkal pörgeti fel az események tempóját.

A történet alapvetően egy nap eseményeit mutatja be, amikor Atlanta találkozik halottnak hitt dédapjával és legénységével, akiknek küldetése, hogy a Feketekőn fészkelő különleges szivárványsirályokat megvédjék az orvvadászoktól. A mese felvetett kérdései a természetvédelem és az elengedés témakörében mozognak. Atlanta megindul a felnőtté válás útján, mikor felismeri feladatát: régóta bolyongó családját kell hazajuttassa. Noha nincs fókuszban, a darab végig foglalkozik a halál és az elengedés témájával. Noha nyíltan nem esik szó Atlanta édesanyjának haláláról, a szomorúság és a magány az előadás végéig jelen van, több jelenetben újra- és újra tematizálódik. A kislány, az apa és a dédapa egyszerre ismerik fel az elengedés fontosságát, ily módon az előadás utolsó, megható jelenetében Atlanta búcsú vesz édesanyjától, a dédapa pedig küldetésének tekintett feladatától.

A Szemüveges szirén bábelőadás méltó adaptációja Dunajcsik Mátyás mesegényének: egy kreatívan megalkotott, humorosan és fantáziadús kivitelezésű történet, melynek középpontjában a természettel való együttélés fontossága és a gyász megélése áll.

Zsófi

„A Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-2-SZTE–100. kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült."

A képek forrása: tiszataj.hu, tixa.hu, szeged.hu

Sziasztok!

A mai bejegyzésben egy régebbi előadásról írok, amit a Kolibri Színháznak köszönhetően felvételről tekinthettem meg. Az előadás rendkívül érzékenyen és izgalmasan nyúl a halál és a gyászfeldolgozás témájához, ezért is nagyon örülök, hogy láthattam és írhattam róla a blogon.

Hogyan dolgozzák fel a gyerekek szeretteik halálát?

Képesek-e felfogni és, ha igen, hogyan a halál véglegességét, és hogy mit jelent az, ha valaki elmegy? Olyan kérdések ezek, amire sokféle választ ad a pszichológia, az irodalom és a színház. Ezekre a felvetett kérdésekre reflektál a Kolibri Színház Gabi című előadása, amit 2008-ban mutattak be. A darab Guy Krneta Ursel című bábelőadásának adaptációja.

Amikor megszülettem Gábor már az égben volt.

Így kezdi történetének mesélését a hatéves Gabi. Az előadás erős felütéssel indítja a halálról és a gyászról való beszéd témáját, miközben a téma súlyát végig enyhíti a tény, hogy a kislány szemszögéből követhetjük a történéseket. Gabi születése előtt hároméves bátyja, Gábor kizuhant az ablakon, így a kislány már egy gyásszal és emlékezéssel teli világba született. Megszokott rutinként jelenik meg például, ahogy a temetőben virágot locsol, és minden évben feketébe öltözve emlékezik a családjával a bátyjára. Számára Gábor egy megfoghatatlan jelenség, aki irigylésre méltóan tökéletes, és akihez folyamatosan hasonlítgatják a szülei.

Tisza Bea és Török Ágnes mozgatóként váltva helyezkednek bele Gabi szerepébe, aki hol gyermeki örömmel mesél arról, hogy ő már hatéves nagylány, aki képes magára vigyázni, hol sértett elkeseredettséggel panaszkodik, a bátyjával való folyamatos igazságtalan összehasonlításról. A kislány szemszöge és világlátása tükröződik vissza a színpad térhasználatában is. A díszletet fehér leplek alkotják, amiből a gyermeki fantáziának megfelelően könnyedén alkotható csúszda, hinta vagy asztal. Gabi az egyetlen, aki bunraku bábként jelenik meg a színpadon, míg az őt körülvevő embereket, tárgyakat a vásznakra vetített gyerekrajzokként ábrázolják.

Gábor egy angyal volt

– mesél panaszosan a kislány arról, hogyan hasonlítják szülei meghalt testvéréhez, aki biztosan megette volna az összes főzeléket és rendbe rakta volna a szobáját. Az előadást is rendező négy színész Bodnár Zoltán, Szívós Károly, Tisza Bea és Török Ágnes rendkívül érzékenyen közelítenek a gyermekhalál témájához. A szülők mérhetetlen gyászát és az elengedésre való képtelenségük tényét enyhíti a kislány szemszöge. Gabi számára a mindennapjai részévé vált, hogy étkezéskor a testvérének is tesz ki terítéket, Gábor halálának évfordulóján pedig számára az a fontos, hogy főzelék helyett sült krumplit ehet az étteremben.

Az előadás szimbólumok szintjén is folyamatosan reflektál a téma és a gyermeki nézőpont rétegzettségére. A színpadot beborító fehér leplek egyszerre jelképezik az ártatlanságot és a Gabi életét körülvevő gyászt. A halál a kislány számára érthetetlen és megismerhetetlen, hiszen testvére még a születése előtt meghalt. A darab a fantázia és az álom segítségével érteti meg Gabival a veszteség jelentőségét, mikor szülei elől bujkálva, álmában saját temetésének jelenetét kénytelen végignézni, majd szembesül annak véglegességével, hogy soha többé nem térhet vissza a szüleihez. Az élmény nemcsak őt indítja a megértés, ezzel a felnőtté válás felé, de szüleinek is segít abban, hogy elengedjék a láthatatlanul folyamatosan jelenlévő gyermeküket. Ezt a változást jelképezi, ahogy a Gabit mozgató Tisza Bea az anya szerepében lép ki Gabi elé. A változás ily módon hangsúlyossá válik, ahogy az anya, aki eddig pusztán Gabi világának egyik rajzolt figurájaként jelent meg, a fizikai megtestesüléssel jelzi, hogy készen áll erőteljesebben részt venni lánya életében.

A Kolibri Színház Gabi című előadása tehát a legkisebbek számára is érthető és feldolgozható módon beszél a halál és a gyászfeldolgozás témájáról. A veszteség és a gyász gazdag szimbólumrendszeren keresztül jelenik meg az előadásban, ami olyan módon tesz fel kérdéseket, hogy az nemcsak a gyerek-, de a felnőttnézők számára is, bár más módon, elgondolkodtató és beszélgetésre sarkalló.

Zsófi

„A Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-2-SZTE–100. kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült."

A képek forrása: revizoronline.com, jegy.hu

Sziasztok!

Ahogy lassan haladunk az ősz felé és hamarabb sötétedik, de még nincsen hideg, egyre több lehetőségünk van a csillagokat szemlélni. A mai bejegyzésben egy kedves, csillagfényes mangáról írok, aminek bár a története kissé egyszerű, a rajzolása hangulatos és gyönyörű.

„Apró pontok vagyunk egy apró bolygón, ami egy apró csillag körül kering egy apró galaxisban.”

A Star Collector – Csillaggyűjtő két fiatal egymásra találásának, botladozásainak és felnövésének története. A kötet arra a kérdésre keresi a választ, hogyan mozduljunk ki a komfortzónánkból, és nyissunk mások felé. Mindezt pedig csodálatos csillagképek és grafika kíséretében ötvözi.

Az alapvetően német nyelvű, de a japán olvasás mintájára megszerkesztett kétkötetes mangasorozat a menő/rossz fiú és a visszahúzódó fiú szerelmének történettípusán alapul, ami jellemző témája mind a romantikus irodalomnak, mind a romantikus LMBTQ regényeknek. Ez a típus jelenik meg például a népszerű Heartstopper képregénysorozatban vagy az ifjúsági szerző Adam Silvera könyveiben is. Fynn, aki mindennapjait az órákról való lógással és dohányzással tölti, kizökken a megszokott rutinjából, mikor barátnője hirtelen szakít vele. A magányra vágyó fiú elvonul titkos cigizőhelyére, ahol váratlanul egy ismeretlen, furcsa fiúba botlik. Így ismerkedik meg a visszahúzódó Nikoval, aki esténként távcsövével a hullócsillagokat lesi. Noha Fynn kezdetben idegesítőnek találja, mégis érdekelni kezdi a fiú.

A kötet mind fordulataiban, mind ábrázolásában a megszokott sztereotípiákat mozgatja. Az illusztrátor, Anna Backhausen Fynn karakterét laza stílusú, hosszú hajú fiúként ábrázolja, míg a visszahúzódó Niko szemüveges, vékony alakként jelenik meg. Ugyanakkor bár a karakterek ábrázolása a megszokott elemeket használja fel, az arckifejezések rajzolásánál találóan, olykor kissé elnagyoltan ragadja meg a kamaszok humoros grimaszait. Hasonló pontosság jellemző a párbeszédek szerkesztésére is: a felcsattanásokat és veszekedéseket a betűtípus, a betűnagyság, illetve a szövegbuborékok változtatásával teszik még élőbbé az alkotók.

A Star Collector első kötete szép felvezetése egy kedves, de meglepő fordulatokat egyelőre nem tartalmazó történetnek. A két fiú kezdetben ellenségeskedik, különböző értékrendjük és elképzeléseik miatt csapnak össze, de idővel megkedvelik egymást, és vonzódás alakul ki köztük. Kapcsolatukat félreértések és féltékenykedések nehezítik, ahogy az alapvetően nyitott, érzelmeit jobban felvállaló Fynnek meg kell küzdenie Niko zárkózottságával és titkaival. Sophie Schönhammer kissé gyorsan építi fel a két fiú egymáshoz csiszolódásának és szerelmének történetét. Bár az első kötet alapvetően kerek egészként zárul, maradnak megválaszolatlan kérdések Niko múltjával, szülei hiányával és rejtélyes sebhelyeivel kapcsolatban. Emellett mivel a találkozók általában éjszaka, egy eldugott helyen valósulnak meg, kérdésként lebeg az is, hogy az alapvetően védett közegben létrejövő kapcsolatot hogyan fogadja majd a fiúk környezete.

Miben emelkedik ki tehát a Star Collector a boys love mangák sorából? Egyrészt a csodálatos grafikájában. A könyvborító akvarellhatású festménye és a hátsó borítóra csöpögött festékpacák kékje is azt a nyugalmat, kissé nosztalgikus hangulatot árasztja, ami a végig jelen van a kötetben. Hasonlóan a borítóhoz, a kötet csillagfényes jelenetei kétségkívül lenyűgözőek és hangulatosak, ahogy Anna Backhausen a fény-árnyék hatással játszik. A csillagok az egész kötetben fontos szereppel bírnak: egyrészt a fiúk folyamatos találkozóit az határozza meg, hogy Niko a Perseidákat, a hullócsillagokat szeretné látni, másrészt a csillag kettős jelentésű metaforája újra és újra előkerül – egyszerre a magány és a társas lét jelképe, hiszen rengeteg van belőlük az égen, ugyanakkor fényévekre vannak egymástól. Fynn, mielőtt találkozna Nikoval, magányosnak érzi magát szemben rengeteg a csillaggal, míg Niko csak az ő társaságukban nem érzi magát magányosnak. Mindemellett a csillag könyvszervező elvként is szerepet kap, mivel a különböző részeket az alkotók fejezetek helyett csillagokra bontották.

A Star Collector – Csillaggyűjtő tehát egy könnyed, gyönyörűen megrajzolt boys love manga, más ifjúsági regényekből is karaktertípusokkal és kellemesen kiszámítható történettel. Ugyanakkor bár az első kötet történései nem tartalmaztak meglepetéseket vagy fordulatokat, az alkotók sejtetnek, olyan kérdéseket, amelyek alapján a második kötettől komolyabb témák, traumák beemelését várom, egyrészt Niko múltja, másrészt Fynn coming outja kapcsán. Szerencsére a második, egyben lezáró kötetre meglepően keveset kell várni, mivel a szeptember végi megjelenését már bejelentette a kiadó.

Mesés olvasást kívánok nektek!

Zsófi

A képek forrása: popcomics.com, x.com