Sziasztok!

A mai bejegyzésben egy számomra nagyon kedves előadásról, A macskaherceg kilencedik életéről írok. Nagyon szerettem a mesekönyvet is, amiből készült, így izgatottan vártam a bábszínházi adaptációt. Az előadás különlegessége, hogy egyrészt a történet Szegeden játszódik, másrészt valós kapcsolati és párkapcsolati nehézségeket mutat be egy tündérmese keretében.

Boldogan éltek, amíg meg nem haltak…

Így zárul minden mese. De mi történik utána? Hogyan boldogul majd a házimunkával a Világszép nádszál kisasszony, aki gyenge, mint a harmat? Nem fog beleunni a mindennapokba a kalandokhoz szokott királyfi? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a Kövér Béla Bábszínház legújabb előadása, A macskaherceg kilencedik élete.

Az előadás különösen kedves lehet a szegedi nézőknek, hiszen a tündérek, manók, hercegkisasszonyok színtere ezúttal Szeged, a Mátyás tér, a Reök palota, a Szentháromság utca. Itt éldegél a fiatal tavasztündér, Alinka, aki lassan eladósorba kerül. Választása egyszerre lepi meg és háborítja fel Szeged fáit, szeleit és manóit, mert a hírhedt és csélcsap kalandort, a nappal ember, éjjel macskabőrbe bújó Macskaherceget választja. Nem törődve a pletykákkal, a tündér és a herceg között fellobban a szerelem, a Macskaherceg ünnepélyes esküt tesz, hogy soha többé nem kóborol, és megtörténik az esküvő, majd ezután jöhetne a boldogan, amíg… De nem Gimesi Dóra meséiben. A macskaherceg kilencedik élete az elválásról, a haragról, a megbocsátásról és az újrakezdésről szól.

Rendezésében Fodor Orsolya a színész és a báb síkjával kettőzi meg a történéseket. A színpadon így egyszerre láthatjuk az elárult, szomorú tündérlány és a kóborlást abbahagyni képtelen macskaherceg, illetve az egymást szerető, de különbségeiket elfogadni nem tudó szerelmespár történetét. Ez a kettősség így különös odafigyelést igényel az Alinkát alakító Spergel Annától és a Macskaherceget játszó Poroszlay Kristóftól: nemcsak bábmozgatóként, hanem olykor narrátorként, olykor szereplőként is megformálják a szerelmeseket.

Gimesi Dóra fantáziadús története színes mesevilágként elevenedik meg a színpadon. Illés Haibo látványtervei, noha helyenként hiánytkeltően nem reflektálnak a szegedi helyszínekre, a legapróbb részletekig kidolgozottak. A főszereplő bábok, a hold és az apró fejekként megelevenedő orgona mind egységes, a Süsü, a sárkány látványvilágát idéző alakokként jelennek meg. Ugyanakkor számos apróbb humorforrás, vagy részlet - mint például, hogy a hangszerként is funkcionáló Halál koponyafejes ruhát visel - elveszik a bábok picinysége miatt, a hátsó sorokból ezek a részletek már alig, vagy egyáltalán nem látszanak.

Az előadás a mese és a fantázia oldaláról közelít olyan fontos kérdésekhez, mint hogyan fordulhat át a szerelem elkeseredettségbe, mit tehetünk, ha rossz döntést hozunk, vagy hogy megváltozhatunk-e, érdemes-e a megváltoznunk valaki más kedvéért. A macskaherceg kilencedik élete ezekre kérdésekre nem ad választ és nem válik didaktikussá, pusztán elmesél egy történetet, egy lehetséges utat a megbocsátásról, és a különbségeket, hibákat leküzdő szerelemről.

 A macskaherceg kilencedik élete egy hangulatos, aprólékosan kidolgozott előadás, amely a mese nyelvén dolgoz fel olyan kríziseket és valós helyzeteket, mint a párkapcsolati konfliktusok vagy a válás. Mindezt teszi olyan fantáziával, ami egy pillanatra sem válik erőltetetté, ugyanakkor a legkisebbek számára is érthetővé tesz valamit a felnőttek világából. Boldogan is élnek, meg is halnak egyszer, de közte még sok harag, hiba, megbocsátás és szerelem van.  

Zsófi

„A Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-2-SZTE–100. kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.” 

A képek forrása: szegedibabszinhaz.hu

Sziasztok!

Ebben a bejegyzésben egy novemberben megtekintett előadásról mesélnék, ami egy nagyon izgalmas témát a kamaszkori depressziót és öngyilkosságot dolgozza fel. A Budapest Bábszínház Nem félünk a sötétben című előadása érzékenyen és izgalmasan ábrázolja a problémát. A báb és a színész ekülönülése a valóság és a képzelet határait, majd összemosódását mutatják meg. Ugyanakkor az előadás mégis hiányérzetet hagyott bennem, mert a megoldást furcsának és feloldatlannak éreztem. 

Szerelem, szex, alkohol, kémiaórák és végtelen magány. A Budapest Bábszínház legújabb előadása, a Nem félünk a sötétben minden részletével arra törekszik, hogy egy, a tinédzserek problémáit és mindennapjait bemutató, őszinte előadást hozzon létre. Vajon sikerül-e mélységeiben is az ábrázolás?

Bővebben az előadásról írt véleményemről itt olvashattok: https://www.spirituszonline.hu/kritika/maszk-nelkul/ 

Zsófi

„A Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-2-SZTE–100. kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.” 

A kép forrása: index.hu

Sziasztok!

A mai bejegyzésben megint egy régebbi előadást mutatok be, ami mese és a fantázia segítségével mesél az önelfogadásról és csúfolódásról. A Mara és a pillangófül című előadást felvételről tekintettem meg, amit ezúton is köszönök a Kövér Béla Bábszínháznak!

A kisgyerekek és a kamaszok bullyingjának, vagyis egymás bántásának működésével és megoldásával számos irodalmi szöveg vagy mese foglalkozik, amik egymás elfogadására és szeretetére tanítanak. Szintén a bullying, az önelfogadás és az elfogadtatás témáját helyezi középpontba a Mara és a pillangófül című előadás is, amit 2022 májusában mutattak be a Kövér Béla Bábszínházban. 

Az előadás színtere egy átlagos játszótér, melynek törvényei és rendszere felett a gyerekek rendelkeznek. Itt találkozik hétvégenként Oszkár, Brúnó, Franciska és Patrícia, akik már túl nagyok ahhoz, hogy játszanak, inkább csak „lógnak” és unalmukban egymást csúfolják. A lógást egyik hétvégén egy ismeretlen kislány Mara érkezése zavarja meg, aki barátkozni próbál a csapattal, ám ők kicsúfolják nagy fülei miatt. Az elkeseredett kislány segítségére édesapja siet, aki egy varázsigét tanít Marának, melynek segítségével hatalmas pillangófülei megszépítenek minden undokságot.

Fodor Orsolya rendezésében rendkívül pontosan ábrázolja a bullying és a szerepek folyamatos változásának felszínességét. Oszkár, Brúnó, Franciska és Patrícia a kisiskolás szerepek sztereotipikus karakterei, jellemeik egy-egy tulajdonsággal leírhatóak. Ezt az értelmezést erősítik Virág Vivien bábtervei is: a karakterek egy-egy jellemzője karikaturisztikusan felnagyítva jelenik meg. A kényeskedő Patrícia hatalmas fogszabályzót, a fiúsan lezser Franciska kötött sapkát, az okoskodó Oszkár ormótlan szemüveget, míg a buta Brúnó hatalmas pocakot visel. Szintén a sztereótipikus jellemzővel ragadható meg a színészek játéka is. Ács Petra hol Patríciaként nyafogva visít, hol Franciskaként lazán gúnyolódik, Rácz Mihály Oszkár szerepében a megfelelő mennyiségben idegesítő és tudalékos, míg Mészáros Ágoston Brúnójának ostobasága az előadás fő humorforrása. Spergel Anna Marája közelít talán leginkább a nézőközönséghez, egy beilleszkedni vágyó, vidám, ugyanakkor érzékeny kislányt alakít. Az előadás a báb-színész szembeállításával választja el egymástól a gyerekek és a felnőttek világát: a gyerekek mind bunrakubábként, Mara szétszórt édesapja pedig színészként jelenik meg a színpadon Kalocsányi Gábor alakításában.

Az előadás a kreativitás és a fantázia oldaláról közelít a bullying témájához. Ahogy a csapat tagjai újabb és újabb kivetnivalókat találnak Marában, a kislány pillangófülei segítségével varázslatos magyarázatokkal áll elő, amelyek lenyűgözik a társait. A közös játék és a gyermeki fantázia a bábszínház technikájának köszönhetően valósággá válik a színpadon. A korgó gyomorban egy egész zenekar játszik, a cipő nem kopott, hanem egy folyton vándorló kalandor, és így tovább. Mara újabb és újabb ötletekkel próbálja elkápráztatni társait, ám még mielőtt az előadás túlságosan önismétlővé válna, a kislány beleun a folyamatos megfelelésbe, és eljut az elkerülhetetlen felismeréshez: ahhoz, hogy a többiek elfogadják őt, magát kell elfogadnia.

A Mara és a pillangófül a mese és a fantázia nyelvén tanít önmagunk elfogadásáról, miközben kissé karikatúraszerűen bemutatja a csúfolódás, a bullying mechanizmusát. Az előadás elsősorban az óvodás, kisiskolás közönséget célozza, ugyanakkor az idősebb, felnőtt korosztály is felfedezhet néhány kifejezetten neki szóló kikacsintást az édesapa problémáinak ábrázolásánál.

Zsófi

„A Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-2-SZTE–100. kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.” 

A képek forrása: port.hu, szeged.hu

Sziasztok!

A mai bejegyzésben egy régóta futó, de folyamatosan műsoron lévő bábelőadásról írok. A Budapest Bábszínházban bemutatott Gengszter nagyi című előadás egy humoros, kalandos történet, ami érzékenyen és őszintén beszél olyan témákról, mint az idős emberek marginalizált helyezete, a meg nem értettség érzése és generációk közti szakadék.

Furcsa, rézcsövekből álló lakásbelső tárul elénk. A különös térbe egyszer csak betáncol egy rikító ruhákba öltözött harsány pár, őket egy unott tinédzser követi. A fiú nyűgösen tiltakozva az ellen, hogy idős, őt egyáltalán nem értő nagymamájánál hagyják éjszakára. A Budapest Bábszínház Gengszter nagyi című előadása a báb szimbolikáján keresztül mesél a generációk közötti szakadékról, azok áthidalásának nehézségeiről.

A történet főszereplője a 11 éves Ben, átlagos kamasz fiú, aki folyamatosan önbizalomhiánnyal és szüleinek meg nem értésével küzd. Táncrajongó szüleitől nem is különbözhetne jobban: míg őket a csillogás és a színpad vonzza, addig a fiút a vízvezetékszerelés rejtélyei érdeklik. Traumaként éli meg, hogy péntekenként lepasszolják az idős nagymamájához éjszakára, aki őt kisbabaként kezeli. A nagymama és a fiú is küzd azzal, hogy képtelen kapcsolódni, vagy megérteni a másikat. A helyzet akkor változik meg, amikor Ben rejtélyes kincseket fedez fel a lakásban, majd megtudja, hogy nagyanyja hírhedt ékszertolvaj, akit Fekete Macska néven ismernek. A nagymama történetein felbuzdulva a fiú rábeszéli az idős asszonyt egy utolsó, izgalmas kalandra: lopják el a koronaékszereket a Towerből.

Az előadás a generációk közötti különbséget és a meg nem értettséget a báb és a színészek kapcsolatában képezi le. Az Ellinger Edina és Ács Norbert által alakított, olykor infantilisan viháncoló, de gyerekük és a nagyszülő lelkivilágával egyáltalán nem törődő szülők végig élőszereplőként jelennek meg, míg Ben bunraku bábként. A kapcsolatuk közötti áthidalhatatlan távolságot szimbolizálja, hogy amikor Ben megfelelve a szülők nyomásának, fellép egy táncos tehetségkutatón, akkor a báb helyett az őt mozgató Szolár Tibor tűnik fel a színpadon, hogy esetlenül és teljes kudarccal megpróbáljon belépni a felnőttvilágba. Szintén a másik terébe belépés lehetetlenségét jelképezi, hogy a rivaldafénybe vágyó, rikító színű ruhákat viselő szülők idegenül hatnak a Ben világát szimbolizáló rézescsövekből épített, visszafogottabb díszletben. Kezdetben hasonló elkülönülés jelenik meg a nagymama és unoka közötti kapcsolatban is, ahogy az idős asszonyt alakító Blasek Gyöngyi esetlenül nyúl a bábfiúhoz. Az előadás a báb szimbolikáján keresztül érzékelteti azt a folyamatot, ahogy a két világ először csak összeér, majd fokozatosan kapcsolódni kezd egymáshoz. A nagymama a tolvajlásairól szóló mesékkel kezd el közeledni unokájához: a történeteket a saját világának, varrókészletének eltúlzott nagyságú tárgyainak segítségével illusztrálja: előszőr szimbolikusan megköt  egy bábfejet, majd egy teljes bábot, ezáltal belépve a fiú terébe. A koronaékszerek ellopásának bemutatásánál már mindketten bunraku bábként jelennek meg, ahogy a közös kaland sikeresen áthidalja a kettejük közötti távolságot.

David Williams regénye ügyesen emeli be az angol ifjúsági zsáner tipikus elemeit: a kalandok során Benék találkoznak egy angol úriemberként viselkedő rendőrrel, illetve magával II. Erzsébet királynővel is. Rendezésében Hoffer Károly megtartotta ezeket az elemeket, illetve a jellegzetes angol humort, és egy pörgős ritmusú, kalandos előadást hozott létre. Egymást követik a váratlan fordulatok, vicces és megható pillanatok, amik végig fenntartják mind a gyerek, mind a felnőttközösség érdeklődését. Blasek Gyöngyi tökéletesen alakítja a magányos, de igyekvő nagymama szerepét, aki mindent megtesz, hogy legalább unokájához kapcsolódni tudjon, ha már fiához, Ben apjához, nem tud. A fiú szerepében Szolár Tibor egy kezdetben duzzogó, magányos fiút alakít, aki lassan bizalmasává fogadja nagymamáját, az egyetlent, aki megértheti, milyen kívülállónak érzi magát a saját családjában.

Az előadás őszintén beszél az idősek marginalizált helyzetéről, ahogy gyermekeik különféle teendőkre hivatkozva elhanyagolják őket, miközben egyre nő a távolság köztük és a következő generációk között. Egy-egy jelenet kifejezetten torokszorítóvá válik aktualitásával: például amikor az érzéketlen szülők az utcán üvöltve tárgyalják meg, miért nem mennek be a nagymamához, arra hivatkozva, hogy az idős hölgy úgyis süket, miközben Blasek Gyöngyi arcán tökéletesen látható, hogy mindent hall. A darab párhuzamba helyezi Ben és nagymamája kitaszítottságát egymásra találásuk éppen ezért olyan megható - a nagymama a közös játék által segít a Bennek feldolgozni a meg nem értettség traumáját és megtalálni önmagát, miközben az utolsó pillanatban arra is felkészíti a fiút, hogy elengedje őt.

Zsófi

„A Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-2-SZTE–100. kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.”       

A képek forrása: port.hu, budapestbabszinhaz.hu, jegy.hu

Sziasztok!

Végre sikerült megvalósítani, amit már régóta tervezek és egy ösztöndíjpályázat támogatásával elindulhat a blog bábszínházi szekciója, ahol kortárs gyerek bábszínházi előadásokról fogok írni. Az első ilyen szöveg a Kövér Béla Bábszínház legújabb előadásáról A szemüveges szirénről szól.

A gyerekirodalom utóbbi néhány évében egyre többször tematizál olyan globális problémákat, mint a környezetszennyezés vagy a környezetvédelem. Elég csak a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv FórumÉv Gyerekkönyve díjának nyerteseire pillantani: 2022-ben díjazott lett például Dániel András Jaj ne már! mondta a hal és Gimesi Dóra Emma csöndje című mesekönyve, amelyek érzékenyítő témájuk mellett az állatok élőhelyének szennyezését és pusztulását is tematizálják. Az Emma csöndjéhez hasonlóan a tengeri élővilág védelmének fontosságát helyezi középpontba Dunajcsik Mátyás A szemüveges szirén című meseregénye, ami 2016-ban jelent meg a Kolibri Kiadónál. A könyvből a szegedi Kövér Béla Bábszínház készített színes és érzékeny előadást, amit 2023. október 1-én mutattak be.

A tenger közepén egy világítótorony áll: a magány és az elszigetelődés szimbóluma. Itt él édesapjával a 12 éves Atlanta, aki napjait a hullámok hangjának hallgatásával, a szelek figyelésével és rádión keresztül tanulással tölti. Családtagjait csak fényképről ismeri, édesanyja még kicsi korában elhunyt. A kislány kalandjai akkor kezdődnek, mikor a születésnapjára kapott távcsövön keresztül egy hajót vesz észre, ami a rejtélyes Feketekő nevű sziget körül cirkál. Apja és tanára óva inti Atlantát, hogy a hely közelébe merészkedjen, ám ő egyik reggel talál egy édesanyjától elkeveredett sirályfiókát, aki Feketekőről származik. A kislány elindul, hogy hazavigye, és fényt derítsen a kísértethajó rejtélyére.

Schneider Jankó jóérzékkel adaptálja a bábszínház eszközeivel Dunajcsik kiapadhatatlan fantáziájú regényét, amellyel Atlanta a tengeri világot magyarázza. A hullámok különféle hangjait jazz zene kíséri, míg a szelek típusait, a macska-, a róka- és az elefántszelet belebegő pálcásbábokkal illusztrálja, a nézők nemkis örömére. A kísértethajón és a múltban játszódó jelenetek hátborzongató hangulatát árnyjáték előlegezi meg. A karakterek főbb jellemzőit domborítják ki a kötet illusztrációihoz nagyon hasonló bunraku bábok, például az ornitológus tengerész sasszerű orra, a navigátor tengerész egyik szemét helyettesítő iránytű, vagy az egymástól választhatatlan testvérpár összenőtt teste.

A szemüveges, sárga esőkabátos Atlanta Kovács László Márton és Spergel Anna mozgatásában és utóbbi alakításában egy cserfes, talpraesett kislányként jelenik meg, míg az édesapját és halálból visszatérő dédapját játszó Presits Tamás tökéletesen alakítja a szerető, de szomorkás szülőt. Mellettük üdítő színfoltként jelenik meg a bohókás karaktereket játszó Rácz Mihály, aki humoros beszólásokkal és gyerekrigmusokra írt dalokkal pörgeti fel az események tempóját.

A történet alapvetően egy nap eseményeit mutatja be, amikor Atlanta találkozik halottnak hitt dédapjával és legénységével, akiknek küldetése, hogy a Feketekőn fészkelő különleges szivárványsirályokat megvédjék az orvvadászoktól. A mese felvetett kérdései a természetvédelem és az elengedés témakörében mozognak. Atlanta megindul a felnőtté válás útján, mikor felismeri feladatát: régóta bolyongó családját kell hazajuttassa. Noha nincs fókuszban, a darab végig foglalkozik a halál és az elengedés témájával. Noha nyíltan nem esik szó Atlanta édesanyjának haláláról, a szomorúság és a magány az előadás végéig jelen van, több jelenetben újra- és újra tematizálódik. A kislány, az apa és a dédapa egyszerre ismerik fel az elengedés fontosságát, ily módon az előadás utolsó, megható jelenetében Atlanta búcsú vesz édesanyjától, a dédapa pedig küldetésének tekintett feladatától.

A Szemüveges szirén bábelőadás méltó adaptációja Dunajcsik Mátyás mesegényének: egy kreatívan megalkotott, humorosan és fantáziadús kivitelezésű történet, melynek középpontjában a természettel való együttélés fontossága és a gyász megélése áll.

Zsófi

„A Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-2-SZTE–100. kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült."

A képek forrása: tiszataj.hu, tixa.hu, szeged.hu

Sziasztok!

A mai bejegyzésben egy régebbi előadásról írok, amit a Kolibri Színháznak köszönhetően felvételről tekinthettem meg. Az előadás rendkívül érzékenyen és izgalmasan nyúl a halál és a gyászfeldolgozás témájához, ezért is nagyon örülök, hogy láthattam és írhattam róla a blogon.

Hogyan dolgozzák fel a gyerekek szeretteik halálát?

Képesek-e felfogni és, ha igen, hogyan a halál véglegességét, és hogy mit jelent az, ha valaki elmegy? Olyan kérdések ezek, amire sokféle választ ad a pszichológia, az irodalom és a színház. Ezekre a felvetett kérdésekre reflektál a Kolibri Színház Gabi című előadása, amit 2008-ban mutattak be. A darab Guy Krneta Ursel című bábelőadásának adaptációja.

Amikor megszülettem Gábor már az égben volt.

Így kezdi történetének mesélését a hatéves Gabi. Az előadás erős felütéssel indítja a halálról és a gyászról való beszéd témáját, miközben a téma súlyát végig enyhíti a tény, hogy a kislány szemszögéből követhetjük a történéseket. Gabi születése előtt hároméves bátyja, Gábor kizuhant az ablakon, így a kislány már egy gyásszal és emlékezéssel teli világba született. Megszokott rutinként jelenik meg például, ahogy a temetőben virágot locsol, és minden évben feketébe öltözve emlékezik a családjával a bátyjára. Számára Gábor egy megfoghatatlan jelenség, aki irigylésre méltóan tökéletes, és akihez folyamatosan hasonlítgatják a szülei.

Tisza Bea és Török Ágnes mozgatóként váltva helyezkednek bele Gabi szerepébe, aki hol gyermeki örömmel mesél arról, hogy ő már hatéves nagylány, aki képes magára vigyázni, hol sértett elkeseredettséggel panaszkodik, a bátyjával való folyamatos igazságtalan összehasonlításról. A kislány szemszöge és világlátása tükröződik vissza a színpad térhasználatában is. A díszletet fehér leplek alkotják, amiből a gyermeki fantáziának megfelelően könnyedén alkotható csúszda, hinta vagy asztal. Gabi az egyetlen, aki bunraku bábként jelenik meg a színpadon, míg az őt körülvevő embereket, tárgyakat a vásznakra vetített gyerekrajzokként ábrázolják.

Gábor egy angyal volt

– mesél panaszosan a kislány arról, hogyan hasonlítják szülei meghalt testvéréhez, aki biztosan megette volna az összes főzeléket és rendbe rakta volna a szobáját. Az előadást is rendező négy színész Bodnár Zoltán, Szívós Károly, Tisza Bea és Török Ágnes rendkívül érzékenyen közelítenek a gyermekhalál témájához. A szülők mérhetetlen gyászát és az elengedésre való képtelenségük tényét enyhíti a kislány szemszöge. Gabi számára a mindennapjai részévé vált, hogy étkezéskor a testvérének is tesz ki terítéket, Gábor halálának évfordulóján pedig számára az a fontos, hogy főzelék helyett sült krumplit ehet az étteremben.

Az előadás szimbólumok szintjén is folyamatosan reflektál a téma és a gyermeki nézőpont rétegzettségére. A színpadot beborító fehér leplek egyszerre jelképezik az ártatlanságot és a Gabi életét körülvevő gyászt. A halál a kislány számára érthetetlen és megismerhetetlen, hiszen testvére még a születése előtt meghalt. A darab a fantázia és az álom segítségével érteti meg Gabival a veszteség jelentőségét, mikor szülei elől bujkálva, álmában saját temetésének jelenetét kénytelen végignézni, majd szembesül annak véglegességével, hogy soha többé nem térhet vissza a szüleihez. Az élmény nemcsak őt indítja a megértés, ezzel a felnőtté válás felé, de szüleinek is segít abban, hogy elengedjék a láthatatlanul folyamatosan jelenlévő gyermeküket. Ezt a változást jelképezi, ahogy a Gabit mozgató Tisza Bea az anya szerepében lép ki Gabi elé. A változás ily módon hangsúlyossá válik, ahogy az anya, aki eddig pusztán Gabi világának egyik rajzolt figurájaként jelent meg, a fizikai megtestesüléssel jelzi, hogy készen áll erőteljesebben részt venni lánya életében.

A Kolibri Színház Gabi című előadása tehát a legkisebbek számára is érthető és feldolgozható módon beszél a halál és a gyászfeldolgozás témájáról. A veszteség és a gyász gazdag szimbólumrendszeren keresztül jelenik meg az előadásban, ami olyan módon tesz fel kérdéseket, hogy az nemcsak a gyerek-, de a felnőttnézők számára is, bár más módon, elgondolkodtató és beszélgetésre sarkalló.

Zsófi

„A Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-2-SZTE–100. kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült."

A képek forrása: revizoronline.com, jegy.hu

Sziasztok!

Ahogy lassan haladunk az ősz felé és hamarabb sötétedik, de még nincsen hideg, egyre több lehetőségünk van a csillagokat szemlélni. A mai bejegyzésben egy kedves, csillagfényes mangáról írok, aminek bár a története kissé egyszerű, a rajzolása hangulatos és gyönyörű.

„Apró pontok vagyunk egy apró bolygón, ami egy apró csillag körül kering egy apró galaxisban.”

A Star Collector – Csillaggyűjtő két fiatal egymásra találásának, botladozásainak és felnövésének története. A kötet arra a kérdésre keresi a választ, hogyan mozduljunk ki a komfortzónánkból, és nyissunk mások felé. Mindezt pedig csodálatos csillagképek és grafika kíséretében ötvözi.

Az alapvetően német nyelvű, de a japán olvasás mintájára megszerkesztett kétkötetes mangasorozat a menő/rossz fiú és a visszahúzódó fiú szerelmének történettípusán alapul, ami jellemző témája mind a romantikus irodalomnak, mind a romantikus LMBTQ regényeknek. Ez a típus jelenik meg például a népszerű Heartstopper képregénysorozatban vagy az ifjúsági szerző Adam Silvera könyveiben is. Fynn, aki mindennapjait az órákról való lógással és dohányzással tölti, kizökken a megszokott rutinjából, mikor barátnője hirtelen szakít vele. A magányra vágyó fiú elvonul titkos cigizőhelyére, ahol váratlanul egy ismeretlen, furcsa fiúba botlik. Így ismerkedik meg a visszahúzódó Nikoval, aki esténként távcsövével a hullócsillagokat lesi. Noha Fynn kezdetben idegesítőnek találja, mégis érdekelni kezdi a fiú.

A kötet mind fordulataiban, mind ábrázolásában a megszokott sztereotípiákat mozgatja. Az illusztrátor, Anna Backhausen Fynn karakterét laza stílusú, hosszú hajú fiúként ábrázolja, míg a visszahúzódó Niko szemüveges, vékony alakként jelenik meg. Ugyanakkor bár a karakterek ábrázolása a megszokott elemeket használja fel, az arckifejezések rajzolásánál találóan, olykor kissé elnagyoltan ragadja meg a kamaszok humoros grimaszait. Hasonló pontosság jellemző a párbeszédek szerkesztésére is: a felcsattanásokat és veszekedéseket a betűtípus, a betűnagyság, illetve a szövegbuborékok változtatásával teszik még élőbbé az alkotók.

A Star Collector első kötete szép felvezetése egy kedves, de meglepő fordulatokat egyelőre nem tartalmazó történetnek. A két fiú kezdetben ellenségeskedik, különböző értékrendjük és elképzeléseik miatt csapnak össze, de idővel megkedvelik egymást, és vonzódás alakul ki köztük. Kapcsolatukat félreértések és féltékenykedések nehezítik, ahogy az alapvetően nyitott, érzelmeit jobban felvállaló Fynnek meg kell küzdenie Niko zárkózottságával és titkaival. Sophie Schönhammer kissé gyorsan építi fel a két fiú egymáshoz csiszolódásának és szerelmének történetét. Bár az első kötet alapvetően kerek egészként zárul, maradnak megválaszolatlan kérdések Niko múltjával, szülei hiányával és rejtélyes sebhelyeivel kapcsolatban. Emellett mivel a találkozók általában éjszaka, egy eldugott helyen valósulnak meg, kérdésként lebeg az is, hogy az alapvetően védett közegben létrejövő kapcsolatot hogyan fogadja majd a fiúk környezete.

Miben emelkedik ki tehát a Star Collector a boys love mangák sorából? Egyrészt a csodálatos grafikájában. A könyvborító akvarellhatású festménye és a hátsó borítóra csöpögött festékpacák kékje is azt a nyugalmat, kissé nosztalgikus hangulatot árasztja, ami a végig jelen van a kötetben. Hasonlóan a borítóhoz, a kötet csillagfényes jelenetei kétségkívül lenyűgözőek és hangulatosak, ahogy Anna Backhausen a fény-árnyék hatással játszik. A csillagok az egész kötetben fontos szereppel bírnak: egyrészt a fiúk folyamatos találkozóit az határozza meg, hogy Niko a Perseidákat, a hullócsillagokat szeretné látni, másrészt a csillag kettős jelentésű metaforája újra és újra előkerül – egyszerre a magány és a társas lét jelképe, hiszen rengeteg van belőlük az égen, ugyanakkor fényévekre vannak egymástól. Fynn, mielőtt találkozna Nikoval, magányosnak érzi magát szemben rengeteg a csillaggal, míg Niko csak az ő társaságukban nem érzi magát magányosnak. Mindemellett a csillag könyvszervező elvként is szerepet kap, mivel a különböző részeket az alkotók fejezetek helyett csillagokra bontották.

A Star Collector – Csillaggyűjtő tehát egy könnyed, gyönyörűen megrajzolt boys love manga, más ifjúsági regényekből is karaktertípusokkal és kellemesen kiszámítható történettel. Ugyanakkor bár az első kötet történései nem tartalmaztak meglepetéseket vagy fordulatokat, az alkotók sejtetnek, olyan kérdéseket, amelyek alapján a második kötettől komolyabb témák, traumák beemelését várom, egyrészt Niko múltja, másrészt Fynn coming outja kapcsán. Szerencsére a második, egyben lezáró kötetre meglepően keveset kell várni, mivel a szeptember végi megjelenését már bejelentette a kiadó.

Mesés olvasást kívánok nektek!

Zsófi

A képek forrása: popcomics.com, x.com

Sziasztok!

Ezúttal egy magyar szerző fantasy meseregényéről született szöveggel érkeztem. Szakács Eszter Grifflovasok triológiájának első részével az előző félévben ismerkedtem meg egy egyetemi kurzuson. Ebben a bejegyzésben legújabb kötetétől, a Füstmágusról írok. Az ókori mitológiákon és kultúrákon alapuló fantáziavilág, a Zsebuniverzum rendkívül kidolgozott, ugyanakkor kitér olyan fontos témákra és traumákra, mint például az árvaság és gyermekvédelmi rendszer hiányosságai.

Naná, hogy Trónok harca! Mi másért is bolondulhatnának az istenek a 21. század elején? Harc, szerelem, intrika és bosszú… Mindez tőlük sem áll távol a mitológia tanúsága szerint.

Korunk folyamatosan visszatérő, legégetőbb irodalmi kérdése, hogy hogyan vegyük rá mind a fiatalokat, mind a felnőtteket az olvasásra. A gyerek- és ifjúsági irodalomban két sikeres módszer emelkedik ki: egyrészt azok szövegek, amelyek nyelve közel áll a kamaszok aktuális beszédéhez (ebben mindenképpen kiemelkednek Leiner Laura regényei), másrészt azok, amelyek izgalmas fantáziavilágokban mesélik újra a klasszikus felnövéstörténeteket. Szakács Eszter utóbbiban alkotott kiemelkedőt egy olyan univerzum létrehozásával, amelynek világait, vagyis Zsebeit, a különböző mitológiák alkotják. A hajdani hitvilágok istenei a Zsebuniverzumot formáló erőkké válnak ebben a történetben, a törvényeket pedig a korabeli vallás és mágiarendszer, valamint  a modern technológia különleges keveredése adja meg. Az ötlet nem teljesen egyedülálló, a mitológiák újramesélése és modernizálása folyamatosan visszatérő témaként jelenik mind a kortárs irodalomban (Neil Gaiman több művében, például az Amerikai istenekben is a modern korba helyezi az isteneket), mind a gyerekirodalomban (például Rick Riordan hatalmas népszerűségnek örvendő Percy Jackson sorozata). Miben emelkedik ki Szakács Eszter univerzuma ezek közül?

A válasz a világ megalkotásának részletgazdagságában keresendő.

Míg a Percy Jackson sorozatban Rick Riordan a görög, római isteneket és mitológiai lényeket alapvetően egy kortárs közegben helyezi el, addig Szakács Eszter univerzumában szorosan összefonódik az adott hitvilág eszköztára és a technológia. A sorozat legújabb kötete, a Füstmágus kapcsán, ami az egyiptomi mitológián alapul, jól látszik, hogy Kevély Flóra egyiptológus szaklektorként működött közre. Nemcsak az istenek, hanem az ókori egyiptomiak lélekről való gondolkodása és mindennapi életük eszközei is megjelennek a kötetben. A Füstmágusban, akárcsak a Grifflovasok trilógiában, a világok a legapróbb részletekig kidolgozottak és komplexek, ugyanakkor kérdéses, hogy ez a megalkotottság előnyére vagy hátrányára válik-e a történetmesélésnek.

A Füstmágus, ami 2022-ben jelent meg a Tilos az Á Könyvek kiadásában, a Zsebuniverzum egyik világában az Egyiptomot idéző Uaszeten játszódik. A regény, ami lazán kapcsolódik a lezárt Grifflovasok trilógiához, tehát önmagában is olvasható, lényegében ugyanazt a felnövéstörténet narratívát meséli újra, mint a korábbi három kötet. A tizenhat éves Nauni sorozatos tragédiák után, elveszti szüleit és otthonát, ezért amellett, hogy szülői szerepbe kényszerülve egyedül kénytelen gondoskodni három fiatalabb testvéréről és a hozzájuk csapódó árva gyerekekről, frissen felfedezett varázserejét próbálja megismerni és kordában tartani. A felnőtt szerep mellett hamarosan a világ megmentésének feladata is a lányra hárul: meg kell védenie fogadott öccsét, Juját, akit a rejtélyes gonosz vörös papok üldöznek. A regény fő konfliktusa lényegében megegyezik a Grifflovasok trilógia első részének, a Szelek tornyának bonyodalmaival. Míg a Szelek tornya középpontjában a Moirák által megalkotott faliszőnyeg kerül, amelyet a pusztítás istene, Loki vesz célba, addig a Füstmágus antagonistája, Széth, aki a Minden Nevek Könyvének megszerzésével próbálja visszafordítani a teremtést. Az univerzum építése, a világhálóét idézi. A szálak összefonódva együtt alkotnak egy egész szövetet, amelyből, ha „kihúznánk vagy meggyengítenénk egy szálat a többi közül (…) idővel felfeslik a valóság szövete” (142.) Hasonlóan a mitológiák történeteihez, az istenek háborúját ezúttal is emberek vívják, így Naunira és barátaira hárul a feladat, hogy a rend istenei, Ré és Maat nevében megállítsák a káoszt, Ahrimánt és Széthet, tehát ismét a jó és a rossz, a rend és a káosz csap össze az univerzum irányításáért.

A kötet narratív íve lényegében a Harry Potter-történetek paradigmáját járja végig: a nagyobb erők által kiválasztottnak ítélt gyermekre hárul a feladat, hogy képességei csiszolásával megmentse a világot a pusztulástól, amire végül csak barátai segítségével képes.

A regény elején Nauni a fejlődéstörténetek megszokott menetéhez képest zavaró gyorsasággal sajátítja el  erejét, amitől kezdetben úgy tűnik, hogy a varázslat korlátlan, ezáltal tét nélküli. Míg a Harry Potterben például sok-sok év gyakorlás és tanulás szükséges a varázslatok elsajátításához, amiben a főszereplők nem is mindig jeleskednek, addig a Füstmágusban Nauni egy-két nap gyakorlás után képes lesz korlátlan mennyiségű ételt, némi védelmet és pénzt is varázsolni. Noha elméletileg a varázslat Uaszet világában is szigorú szabályok közé van szorítva, a bujkáló Nauni számára ezek nem jelentenek korlátokat, ily módon a lány fejlődése, és hőssé válása látszólag akadálytalanul megy végbe. Ez a tétnélküliség az első összecsapásban veszti érvényét, mikor Naunit legyőzik Széth vörös papjai, és barátai segítségére szorul, ily módon egy még hatalmasabb erő fenyegetése támaszt nehézséget a mágia elé, és adja meg a szöveg feszültségét. A regény ritmusát gyors tempó jellemzi: bizonyos kérdésekre szinte azonnal választ kapunk és egyes nehézségek azonnal megoldódnak. A feszültség hosszabb fenntartásának hiánya zavaró, hiszen annak ellenére, hogy a főszereplők folyamatosan újabb és újabb problémákkal néznek szembe, kevés olyan titok és nehézség van a szövegben, ami a regény elejétől a végéig megmarad. 

A könyv ifjúsági kalandregénynek megfelelően pörgős és fordulatos. A történetet E/1-ben Nauni szemszögén keresztül követjük, ugyanakkor a szerző hiánytkeltően keveset foglalkozik a lány érzelmi fejlődésével. Hasonlóan az előző kötetekhez a Füstmágus is beemel olyan komoly témákat, mint a szülők elvesztése, vagy a szociális ellátó rendszerek személytelensége, amelyek elszakítják egymástól a testvéreket. Ugyanakkor a gyász és a traumák érzelmi megélése nem kerül kifejtésre, a narráció egy-egy mondattal tér ki a lelkiállapotok, vagy Nauni és a két fiú közti érzelmi szálak bemutatására, helyette a fókusz azon van, hogy részletesen megismerjük Uaszet világát. Szakács nagy fantáziával, érzékletes képeken keresztül rajzolja elénk az ókori Egyiptom technológiával és mágiával kevert világát. Kiapadhatatlan képzelőerővel alkot újabb és újabb varázstárgyakat, például a papiruszalapú tabletet, a vapit, a gördeszka sivatagi megfelelőjét a varázslattal működő homokdeszkát, vagy a Szükség szobáját megidéző varázsköpenyt, aminek zsebeiben mindenfélét lehet tárolni, akár lakni is lehet benne. A világépítés mögött alapos kutatómunka érződik: Uaszet társadalmi berendezkedése, vallása és életmódja is megteremti az ókori Egyiptom,  nagy hangsúlyt kap az egyiptomi filozófiai, és lélekről való gondolkodás is. A regény mitológikus világában is három forma hatázorra meg a lelket, a ba, ka és az ah, amelyekre hatással lehetnek az istenek. A részletesség azonban egyes pontokon kissé túlzássá válik, amikor az események lendületét egy-egy hosszabb magyarázat akasztja meg.

Szakács Eszter Füstmágus című kötete tehát egy fordulatos, jól kidolgozott ifjúsági fantasztikus regény, amely egy jól ismert felnövés és hősséválás történetet mesél újra egy hangulatos, részletgazdagon megalkotott világban. Uaszet univerzuma méltó társa a Grifflovasok trilógiának, ami mind folytatásként, mind önálló kötetként is megállja a helyét és újabb izgalmas zsebbel bővíti a folyamatosan táguló Zsebuniverzumot.

Mesés olvasást kívánok nektek!

Zsófi

A képek forrása: pagony.com, pinterest.com

Sziasztok!

Ebben a bejegyzésben még a nyár utolsó napjaiban Leiner Laura új könyvéről a 40 nyári napról gondolkodom. A bejegyzésben azt próbálom megfejteni, hogy miért olyan népszerűek Leiner Laura regényei, illetve igyekszem elhelyezni az életműben a kötetet.

Leiner Laura 40 nyári nap című regénye egy pillanatig sem ámítja olvasóit. Pontosan azt ígéri, amire a cím is utal: egy könnyed nyári történetet, melynek olvasásélménye kezdetben monoton és unalmas, ugyanakkor egy ponton mégis megragadja a figyelmet nyugodt hangulatával és érettebb témafelvetéseivel. A regényben, amely a fiatal felnőtt közönséget célozza, azok az ifjúsági zsánert meghatározó elemek jelennek meg, amelyek Leiner Laurát az egyik legnépszerűbb ifjúsági szerzővé teszik.

A regény több ponton reflektál tudatosan a lehetséges olvasói reakciókra:

„ideges vagy, hogy ebben semmi nem történt, és még egy ilyen unalmas, monoton, értelmetlen, valamit… Aztán pár nappal később bumm, beüt, hogy milyen jó hangulata volt” (558.)

Ez a fajta önreflexió visszatérő elemként jelenik meg a kötetben: a karakterek saját történetüket „coming of age” filmként jellemzik, amiből nem készül „vicces Netflix-sorozat vagy egy drámai HBO-széria” (112.). Leiner Laura jól használja fel a megcélzott olvasói réteg által használt trendeket, ezúttal is megmutatja, hogy ismeri a közönségét.  Gyakori hasonlatként jelennek meg a streaming platformok felületei, illetve a kötet több ponton érinti a TikTok funkcióit és hatásait. Szereplői, akárcsak előző regényekben, itt is a legfrissebb trendek szerint használják az éppen aktuálisan népszerű alkalmazásokat: a 2013-ban megjelent Bábelben rajongói blogbejegyzéseket, a 2020-tól folytatásokban megjelenő hat kötetes Bexi-sorozatban pedig Instagram posztokat emelt be a szövegekbe.

 A kötet saját meghatározása alapján elsősorban a „coming of age”, tehát a 19-20 éves korosztálynak szól, igazolva Szekeres Nikolett azon állítását, hogy Leiner Laura „felnevelte saját közönségét” (magazin.libri.hu). Regényeivel lényegében az éppen aktuális ifjúsági igényekhez igazodik: népszerű történettípusokat (népszerű/rossz fiú és a visszahúzódó könyvmoly lány szerelme), trendeket és témákat (tehetségkutatók, celebek világa) használ fel jól, magyar környezetbe helyezve. A Szent Johanna Gimi még a tizenéves korosztály fiatalabb tagjait célozta a legfrissebb könyvei, mint a Mindig karácsony és a 40 nyári nap pedig már az egyetemre felvételiző vagy már egyetemre járó fiatalok nehézségeit boncolgatja. A regény napról napra, részletesen meséli el a 19 éves Zoé 40 napját, amit perecárusként egy állatparkban tölt el. Bár történet lényegében nincsen, mégis a lassan csordogáló mindennapi események,  a visszahúzódó lány tapasztalatai és kapcsolatai teszik a kötetet reprezentatívan nyárivá. Zoé lassan barátságot köt az állatpark egyik dolgozójával Szakóval, akinek a segítségével a lánynak sikerül megtalálnia önmagát és megküzdenie azokkal a nehézségekkel, amelyekkel egy lassan felnőtté váló fiatal szembenéz.

Hasonlóan az előző kötetekhez, Leiner Laura ezalkalommal is egy-két jellemvonással megragadható szereplőket ábrázol. Zoé introvertált, ezért nehezen kapcsolódik és kommunikál másokkal, szívesebben tölti az idejét zenehallgatással vagy sorozatnézéssel. A regény érzékenyen közelít az introvertáltság reprezentációhoz, azt nem leküzdendő hibaként, hanem személyiségtípusként mutatja be. A kötet fő állítása ezzel kapcsolatban, hogy az alapvetően zárkózott személyiségek számára a különféle szociális események alkalmatlanok arra, hogy kapcsolatokat teremtsenek. „Itt is vagy egy hónap volt, mire igazán megnyíltam, de ehhez sok időre, monotonitásra és stabilitásra volt szükségem: (…) a gólyatáboros három nap nekem semmire nem elég, maximum a szorongásra” (423.). A megismerés ezen folyamatát újrateremtve a lány fokozatosan saját jellemfejlődésének ívét, ahogy kezdetben csak távolról figyeli az állatpark többi dolgozóját, majd folyamatosan egyre közelebb kerül hozzájuk, miközben végig önmaga marad, a történet végére sem változik hirtelen közvetlen, társaságkedvelő emberré. Zoé számára fokozatosan nyílik ki az általa megismert világ, kezdetben csak távolról figyeli az állatpark gondozóit, majd a kezdetben felületes viszonyok lassan elmélyülnek. A történetet E/1-ben Zoé szemén keresztül követjük végig, ennek ellenére olyan keveset tudunk meg róla, a regény végéig sem ismerjük meg igazán. A kapcsolódás hiánya, illetve a napi rutin ismétlődése monotonná és helyenként valóban túlírttá teszik a kötetet. A regény repetitívvé válik az olyan, folyamatosan ismétlődő cselekvések részletes bemutatása által, mint az utazás a HÉV-vel, az állatpark nyitását jelző hang, az állati túra, a vásárlók érkezése, az ebéd, vagy a zárás szigorú ügyrendje. Ugyanakkor az állatpark nyugodt, gyerekkori emlékeket idéző hangulata és a perecvásárlók által bemutatott humorosan realisztikus társadalmi tabló (a gyerekeiket hajkurászó kimerült anyukák, céltudatos apukák, telefonjukba merülő tinédzserek, kamerával rohangáló influenszerek stb.) képesek felkelteni és fenntartani az érdeklődést.

Leiner Laura változatlanul azon a letisztult, könnyed, a kamaszok nyelvére általában jellemző, de káromkodásoktól mentes, pimasz nyelven ír, és úgy használja a kortárs diákszlenget, hogy nem válik művivé vagy hiteltelenné. Ugyanakkor az író visszatérő szófordulatai az életmű szókincsének limitáltságára utalnak, amelyek repetitívvé teszik a szöveget. Noha az eseményeket Zoé narrációjában követjük végig, a nyelv megformáltsága és az egy-két jellemzővel megragadható személyiségábrázolás azt a benyomást keltik, hogy a kötet szólhatna az első Iskolák Országos Versenye sorozat főszereplőjének, Hannának, vagy a Bexi sorozat Rebekájának a szemszögéből is. A történet és körülmények változnak, de az interakciók, a helyzetekre adott reakciók, illetve bizonyos szerkezetek mind ismerősek lehetnek a szerző előző három sorozatát végigkövető olvasók számára.

A nyelv hasonlósága ellenére az író igazodik a fiatal felnőtt korosztály igényeihez és őket foglalkoztató komolyabb kérdéseket emel be, ezzel is igazolva Leiner Laura kineveli saját közönségét.  Bár a történetben megjelenik a Szent Johanna Gimiből is ismerős szerelem első látásra toposz, de az közös kapcsolódási pontok hiányában elmúlik, helyébe a lassan kialakuló, szoros barátságból formálódó szerelem toposz lép. Emellett a 40 nyári napban nem jelennek meg azok az előző kötetekre jellemző humoros, esetlen tiniszereplők, mint a rockerek a Szent Johanna Gimi vagy a punk Fogd Be A Szád formáció a Bexi sorozatból. A regény néhány fontos állítás erejéig kitér a 19-20-as éveikben járókra jellemző identitáskrízisekre: az iskolából való kilépés kapcsán kialakuló kapunyitási pánikra, illetve arra a bizonytalanságra, hogy mennyiben tekinthetik magukat tizen-huszonévesen gyereknek és mennyiben felnőttnek. Bár ezeket a témákat a kötet csak egy-egy epizód erejéig érinti, de a kijelentések pontosak és éppen ezért átélhetőek: „leginkább én is lavírozok – néztem rá sóhajtva. – Néha felnőtt, néha gyerek, eléggé végletes.” (265.).

A 40 nyári nap tehát tökéletesen illeszkedik abba a Leiner Laura kötetei által megalkotott ívbe, ami az általános iskolából gimnáziumba lépő kamaszok problémáitól, a fiatal felnőtt és felnőtt korosztály küzdelmeinek bemutatásáig tart (ideszámítva a szerző korábban írt, de 2022-ben újrakiadott könyveit, a Randomot és a Közhelyeket, is). A regény érzékenyen és pontosan ábrázolja a célközönségét foglalkoztató problémákat, miközben úgy emeli be a kortárs trendeket és nyelvet, hogy az nem válik erőltetetté. Ugyanakkor éppen ez a letisztult, Leiner Laurára jellemző nyelv az, ami miatt a kötet hasonlóvá válik az előzőekhez, és amely a mindennapok monotonitásával játszó kötettel már túljáratottnak tűnik. A 40 nyári nap egy hangulatos, lassan építkező, ezért kissé vontatott történet. Bár az élmény frissítőként hat a nyári melegben, illetve az állatpark környezete nosztalgikus emlékeket ébreszt az olvasóban, a kötet mégsem válik emlékezetessé. Szépen simul az életműbe, de nem válik kiemelkedővé – éppen úgy, ahogy a szerző a bevezetőben idézett részben ígéri.

Mesés olvasást kívánok nektek!

Zsófi

A képek forrása: books.apple.com, pinterest.com

Sziasztok!

Két hete Londonban jártam és lehetőségem volt megnézni a Harry Potter és az elátkozott gyermek színházi előadást. A színdarabot J.K. Rowling mellett John Tiffany és Jach Thorne írták, a szövegkönyvét 2016-ban adták ki. Először hatalmas lelkesedés, később vegyes reakciók kísérték. Harry Potter rajongóként az elsők között olvastam el, és sok olvasóhoz hasonlóan számomra is csalódást okozott. Hiányoltam azt a varázst, azt a lelkesedést, ami megragadott a könyveknél. Hat évvel később az előadás megtekintése előtt, vettem újra elő a kötetet, és sokkal lelkesebben olvastam. Ebben a bejegyzésben összegzem a tapasztalataimat az előadásról és a drámáról.

„Mi lesz, ha… Mi lesz, ha a Mardekárba kerülök?” (17.o.)

A dráma pontosan ott folytatódik, ahol a hetedik kötet végetér. Harry Potter immár felnőtt férfiként három gyerekéből a másodikat, Albus Perselust kíséri a Roxfort állomásra. A regény utolsó soraiban Harry a fiát nyugtatja, hogy nem baj, ha Mardekár házába kerül. Ezzel szemben a dráma első jeleneteiben ennek bekövetkezésével szembesülünk, Albus küzd az apja által kiváltott elvárásokkal, és folyamatosan elbukik. A darab fókuszpontjában az akaratlanul kapott örökséggel és a szülői elvárásokkal való szembenézés, megküzdés áll. Egyik oldalról Albus folyamatosan szembesül azzal, hogy apja megmentette a világot, a másik oldalról legjobb barátja Scorpius Malfoy küzd a családja nevéhez tapadó sötétséggel. Mindkét szülő-gyermek kapcsolatot a meg nem értettség, a kommunikáció hiánya és a bizonytalanság határozza meg. Ahogy Albus és Scorpius küzdenek a gyerek szerepével, úgy Harry és Draco is az apáéval. Harry szülői minta híján próbál helytállni, míg Dracot folyamatosan kísérti rideg és szeretetlen apja emléke. 

„ALBUS: Annak örülnék, ha nem lennél az apám. HARRY: Én meg néha annak, ha nem lennél a fiam.” (46.o.)

Bár a dráma fontos állításokat fogalmaz meg a felelősségvállalás, a szülő-gyerek kapcsolat és a kommunikáció fontosságának témájában, a történetszál mégis elsikkad a rengeteg melléktörténet és jelenet között. Albus és Scorpius, hogy megfeleljenek az általuk elképzelt szülői képnek ellopnak egy időnyerőt, aminek segítségével megpróbálják átírni a múltat. Ennek következtében az alternatív múltak és jelenek kuszaságában felvonul a regények összes fontosabb szereplője. Ez a történetet leuraló nosztalgia olyan, a narratíva szempontjából felesleges jeleneteket eredményez, mint Hagrid és Harry első találkozásának vagy Harry szülei halálának újrajátszása. Tovább nehezíti a fókusz megtalálását, hogy, noha a hangsúly Albus és az apja kapcsolatára helyeződik, Harry világához kapcsolódva újra és újra előkerül két barátja, Ron és Hermione sorsa. Ám míg a regények terjedelme indokolta Harry környezetének pontos és részletes bemutatását, a dráma történetének szempontjából nincs akkora jelentőségük, a házastársi civódásaik ilyen szintű részletezése például biztosan elhagyható lenne.

A dráma leginkább csalódást okozó vállalása, hogy bepillantást enged abba a felnőtt varázslóvilágba, amivel a regényekben a szülők korai halála miatt nem találkozhattunk. Harryék felnőtt élete már nem azaz izgalmas világ ahova mindannyian kívánkoztunk. Kviddicsmeccsek és varázsórák helyett jelentésekkel és papírmunkával szembesülünk. Ez a szemléletváltás kezdetben kiábrándítóan hat a varázslathoz szokott olvasónak, ugyanakkor indokolt. Harry Potterék felnőttek, akárcsak az a generáció, aki gyerekként követte végig évről évre a történetüket.

„Mikor a másik megmenekül, mikor visszafordul az idő, mikor látatlan gyermekek megölik atyjukat, a Sötét Nagyúr visszatér.” (239.o.)

A darab alkotói is érezték a varázslat gyengülését a szövegben, és a látvánnyal igyekeztek pótolni azt. Az előadás során folyamatosan repkednek a székek, a könyvek, a pálcákból színes fénnyel törnek elő a varázslatok, a szereplők hirtelen eltűnnek, felbukkannak vagy átváltoznak, a dementorok fellebbegnek a nézők közé és az arcukba hörögnek. Színpadra kerülnek a jól ismert helyszínek, a 9 és ¾-ig vágány, a Roxfort nagyterme, hálói és lépcsői. Ezeknek egy-egy jellegzetes vonását igyekezett megragadni a díszlettervező, Christine Jones. Az előadás színházi és filmes trükkök széles skáláját alkalmazza: fények és tüzek felvillantásától a bábszínházban használt fekete jelmezbe bújtatott rejtett mozgató technikáig. A hangulat magával ragadja a nézőket, a csodálkozás és a lenyűgözöttség hangjai hallatszódnak egy-egy látványosabb trükk láttán. 

„DRACO: Tudod, mit szerettem legjobban édesanyádban? Hogy mindig segített nekem fényt találni a sötétségben.” (175.o.)

Az alkotók koncepciójában egyértelműen nagyobb hangsúly került a látvány és a hangulat megteremtésére, mint a színészi jelenlét megalkotására. A dráma érzelmi konfliktusai, amit a szöveg elemzésénél kiemeltem, nehezen átérezhetővé válnak az érzelemmentesen felmondott szövegmondásban. Noha ez a fajta színészijáték általánosan jellemző az angol színházi kultúrára, számomra megnehezítette a beleélést. Ennek ellenére nagyszámú színészgárdából kiemelkedik a Scorpius Malfoyt alakító Luke Sumner, akinek alakításában keveredik az esetlen, vihogó kamasz és a traumákkal, gyásszal küzdő fiú képe. Játéka magával ragadja a nézőket, Scorpius-Draco egymásra találásának jelenete meghatott sóhajt váltott ki belőlük, míg a hasonlóan érzelmes jelenetek Albus és Harry között reakció nélkül maradtak.

A Harry Potter és az elátkozott gyermek olyan izgalmas témákat boncolgat, mint a szülő-gyerek kapcsolatok, illetve az előző generáció meghatározó szerepéhez való viszonyok. Ezeknek a kérdéseknek a súlyossága és a belőle adódó konfliktusok azonban veszítenek súlyukból, egyrészt a sokfelé ágazó narratíva, másrészt a színészi átélhetőség hiánya miatt. Ugyanakkor az tagadhatatlan, hogy a Harry Potter világ és hangulat megteremtődött a színpadon, és lenyűgöző hatást gyakorolt. Lelkesen és feldobódva hagytam el a nézőteret.

Mesés olvasást, esetleg előadás nézést kívánok nektek!

Zsófi

 Képek forrása: starity.hu, theatermania.com, luminous-showtech.com