Sziasztok!

Ezúttal egy magyar szerző fantasy meseregényéről született szöveggel érkeztem. Szakács Eszter Grifflovasok triológiájának első részével az előző félévben ismerkedtem meg egy egyetemi kurzuson. Ebben a bejegyzésben legújabb kötetétől, a Füstmágusról írok. Az ókori mitológiákon és kultúrákon alapuló fantáziavilág, a Zsebuniverzum rendkívül kidolgozott, ugyanakkor kitér olyan fontos témákra és traumákra, mint például az árvaság és gyermekvédelmi rendszer hiányosságai.

Naná, hogy Trónok harca! Mi másért is bolondulhatnának az istenek a 21. század elején? Harc, szerelem, intrika és bosszú… Mindez tőlük sem áll távol a mitológia tanúsága szerint.

Korunk folyamatosan visszatérő, legégetőbb irodalmi kérdése, hogy hogyan vegyük rá mind a fiatalokat, mind a felnőtteket az olvasásra. A gyerek- és ifjúsági irodalomban két sikeres módszer emelkedik ki: egyrészt azok szövegek, amelyek nyelve közel áll a kamaszok aktuális beszédéhez (ebben mindenképpen kiemelkednek Leiner Laura regényei), másrészt azok, amelyek izgalmas fantáziavilágokban mesélik újra a klasszikus felnövéstörténeteket. Szakács Eszter utóbbiban alkotott kiemelkedőt egy olyan univerzum létrehozásával, amelynek világait, vagyis Zsebeit, a különböző mitológiák alkotják. A hajdani hitvilágok istenei a Zsebuniverzumot formáló erőkké válnak ebben a történetben, a törvényeket pedig a korabeli vallás és mágiarendszer, valamint  a modern technológia különleges keveredése adja meg. Az ötlet nem teljesen egyedülálló, a mitológiák újramesélése és modernizálása folyamatosan visszatérő témaként jelenik mind a kortárs irodalomban (Neil Gaiman több művében, például az Amerikai istenekben is a modern korba helyezi az isteneket), mind a gyerekirodalomban (például Rick Riordan hatalmas népszerűségnek örvendő Percy Jackson sorozata). Miben emelkedik ki Szakács Eszter univerzuma ezek közül?

A válasz a világ megalkotásának részletgazdagságában keresendő.

Míg a Percy Jackson sorozatban Rick Riordan a görög, római isteneket és mitológiai lényeket alapvetően egy kortárs közegben helyezi el, addig Szakács Eszter univerzumában szorosan összefonódik az adott hitvilág eszköztára és a technológia. A sorozat legújabb kötete, a Füstmágus kapcsán, ami az egyiptomi mitológián alapul, jól látszik, hogy Kevély Flóra egyiptológus szaklektorként működött közre. Nemcsak az istenek, hanem az ókori egyiptomiak lélekről való gondolkodása és mindennapi életük eszközei is megjelennek a kötetben. A Füstmágusban, akárcsak a Grifflovasok trilógiában, a világok a legapróbb részletekig kidolgozottak és komplexek, ugyanakkor kérdéses, hogy ez a megalkotottság előnyére vagy hátrányára válik-e a történetmesélésnek.

A Füstmágus, ami 2022-ben jelent meg a Tilos az Á Könyvek kiadásában, a Zsebuniverzum egyik világában az Egyiptomot idéző Uaszeten játszódik. A regény, ami lazán kapcsolódik a lezárt Grifflovasok trilógiához, tehát önmagában is olvasható, lényegében ugyanazt a felnövéstörténet narratívát meséli újra, mint a korábbi három kötet. A tizenhat éves Nauni sorozatos tragédiák után, elveszti szüleit és otthonát, ezért amellett, hogy szülői szerepbe kényszerülve egyedül kénytelen gondoskodni három fiatalabb testvéréről és a hozzájuk csapódó árva gyerekekről, frissen felfedezett varázserejét próbálja megismerni és kordában tartani. A felnőtt szerep mellett hamarosan a világ megmentésének feladata is a lányra hárul: meg kell védenie fogadott öccsét, Juját, akit a rejtélyes gonosz vörös papok üldöznek. A regény fő konfliktusa lényegében megegyezik a Grifflovasok trilógia első részének, a Szelek tornyának bonyodalmaival. Míg a Szelek tornya középpontjában a Moirák által megalkotott faliszőnyeg kerül, amelyet a pusztítás istene, Loki vesz célba, addig a Füstmágus antagonistája, Széth, aki a Minden Nevek Könyvének megszerzésével próbálja visszafordítani a teremtést. Az univerzum építése, a világhálóét idézi. A szálak összefonódva együtt alkotnak egy egész szövetet, amelyből, ha „kihúznánk vagy meggyengítenénk egy szálat a többi közül (…) idővel felfeslik a valóság szövete” (142.) Hasonlóan a mitológiák történeteihez, az istenek háborúját ezúttal is emberek vívják, így Naunira és barátaira hárul a feladat, hogy a rend istenei, Ré és Maat nevében megállítsák a káoszt, Ahrimánt és Széthet, tehát ismét a jó és a rossz, a rend és a káosz csap össze az univerzum irányításáért.

A kötet narratív íve lényegében a Harry Potter-történetek paradigmáját járja végig: a nagyobb erők által kiválasztottnak ítélt gyermekre hárul a feladat, hogy képességei csiszolásával megmentse a világot a pusztulástól, amire végül csak barátai segítségével képes.

A regény elején Nauni a fejlődéstörténetek megszokott menetéhez képest zavaró gyorsasággal sajátítja el  erejét, amitől kezdetben úgy tűnik, hogy a varázslat korlátlan, ezáltal tét nélküli. Míg a Harry Potterben például sok-sok év gyakorlás és tanulás szükséges a varázslatok elsajátításához, amiben a főszereplők nem is mindig jeleskednek, addig a Füstmágusban Nauni egy-két nap gyakorlás után képes lesz korlátlan mennyiségű ételt, némi védelmet és pénzt is varázsolni. Noha elméletileg a varázslat Uaszet világában is szigorú szabályok közé van szorítva, a bujkáló Nauni számára ezek nem jelentenek korlátokat, ily módon a lány fejlődése, és hőssé válása látszólag akadálytalanul megy végbe. Ez a tétnélküliség az első összecsapásban veszti érvényét, mikor Naunit legyőzik Széth vörös papjai, és barátai segítségére szorul, ily módon egy még hatalmasabb erő fenyegetése támaszt nehézséget a mágia elé, és adja meg a szöveg feszültségét. A regény ritmusát gyors tempó jellemzi: bizonyos kérdésekre szinte azonnal választ kapunk és egyes nehézségek azonnal megoldódnak. A feszültség hosszabb fenntartásának hiánya zavaró, hiszen annak ellenére, hogy a főszereplők folyamatosan újabb és újabb problémákkal néznek szembe, kevés olyan titok és nehézség van a szövegben, ami a regény elejétől a végéig megmarad. 

A könyv ifjúsági kalandregénynek megfelelően pörgős és fordulatos. A történetet E/1-ben Nauni szemszögén keresztül követjük, ugyanakkor a szerző hiánytkeltően keveset foglalkozik a lány érzelmi fejlődésével. Hasonlóan az előző kötetekhez a Füstmágus is beemel olyan komoly témákat, mint a szülők elvesztése, vagy a szociális ellátó rendszerek személytelensége, amelyek elszakítják egymástól a testvéreket. Ugyanakkor a gyász és a traumák érzelmi megélése nem kerül kifejtésre, a narráció egy-egy mondattal tér ki a lelkiállapotok, vagy Nauni és a két fiú közti érzelmi szálak bemutatására, helyette a fókusz azon van, hogy részletesen megismerjük Uaszet világát. Szakács nagy fantáziával, érzékletes képeken keresztül rajzolja elénk az ókori Egyiptom technológiával és mágiával kevert világát. Kiapadhatatlan képzelőerővel alkot újabb és újabb varázstárgyakat, például a papiruszalapú tabletet, a vapit, a gördeszka sivatagi megfelelőjét a varázslattal működő homokdeszkát, vagy a Szükség szobáját megidéző varázsköpenyt, aminek zsebeiben mindenfélét lehet tárolni, akár lakni is lehet benne. A világépítés mögött alapos kutatómunka érződik: Uaszet társadalmi berendezkedése, vallása és életmódja is megteremti az ókori Egyiptom,  nagy hangsúlyt kap az egyiptomi filozófiai, és lélekről való gondolkodás is. A regény mitológikus világában is három forma hatázorra meg a lelket, a ba, ka és az ah, amelyekre hatással lehetnek az istenek. A részletesség azonban egyes pontokon kissé túlzássá válik, amikor az események lendületét egy-egy hosszabb magyarázat akasztja meg.

Szakács Eszter Füstmágus című kötete tehát egy fordulatos, jól kidolgozott ifjúsági fantasztikus regény, amely egy jól ismert felnövés és hősséválás történetet mesél újra egy hangulatos, részletgazdagon megalkotott világban. Uaszet univerzuma méltó társa a Grifflovasok trilógiának, ami mind folytatásként, mind önálló kötetként is megállja a helyét és újabb izgalmas zsebbel bővíti a folyamatosan táguló Zsebuniverzumot.

Mesés olvasást kívánok nektek!

Zsófi

A képek forrása: pagony.com, pinterest.com

Sziasztok!

Ebben a bejegyzésben még a nyár utolsó napjaiban Leiner Laura új könyvéről a 40 nyári napról gondolkodom. A bejegyzésben azt próbálom megfejteni, hogy miért olyan népszerűek Leiner Laura regényei, illetve igyekszem elhelyezni az életműben a kötetet.

Leiner Laura 40 nyári nap című regénye egy pillanatig sem ámítja olvasóit. Pontosan azt ígéri, amire a cím is utal: egy könnyed nyári történetet, melynek olvasásélménye kezdetben monoton és unalmas, ugyanakkor egy ponton mégis megragadja a figyelmet nyugodt hangulatával és érettebb témafelvetéseivel. A regényben, amely a fiatal felnőtt közönséget célozza, azok az ifjúsági zsánert meghatározó elemek jelennek meg, amelyek Leiner Laurát az egyik legnépszerűbb ifjúsági szerzővé teszik.

A regény több ponton reflektál tudatosan a lehetséges olvasói reakciókra:

„ideges vagy, hogy ebben semmi nem történt, és még egy ilyen unalmas, monoton, értelmetlen, valamit… Aztán pár nappal később bumm, beüt, hogy milyen jó hangulata volt” (558.)

Ez a fajta önreflexió visszatérő elemként jelenik meg a kötetben: a karakterek saját történetüket „coming of age” filmként jellemzik, amiből nem készül „vicces Netflix-sorozat vagy egy drámai HBO-széria” (112.). Leiner Laura jól használja fel a megcélzott olvasói réteg által használt trendeket, ezúttal is megmutatja, hogy ismeri a közönségét.  Gyakori hasonlatként jelennek meg a streaming platformok felületei, illetve a kötet több ponton érinti a TikTok funkcióit és hatásait. Szereplői, akárcsak előző regényekben, itt is a legfrissebb trendek szerint használják az éppen aktuálisan népszerű alkalmazásokat: a 2013-ban megjelent Bábelben rajongói blogbejegyzéseket, a 2020-tól folytatásokban megjelenő hat kötetes Bexi-sorozatban pedig Instagram posztokat emelt be a szövegekbe.

 A kötet saját meghatározása alapján elsősorban a „coming of age”, tehát a 19-20 éves korosztálynak szól, igazolva Szekeres Nikolett azon állítását, hogy Leiner Laura „felnevelte saját közönségét” (magazin.libri.hu). Regényeivel lényegében az éppen aktuális ifjúsági igényekhez igazodik: népszerű történettípusokat (népszerű/rossz fiú és a visszahúzódó könyvmoly lány szerelme), trendeket és témákat (tehetségkutatók, celebek világa) használ fel jól, magyar környezetbe helyezve. A Szent Johanna Gimi még a tizenéves korosztály fiatalabb tagjait célozta a legfrissebb könyvei, mint a Mindig karácsony és a 40 nyári nap pedig már az egyetemre felvételiző vagy már egyetemre járó fiatalok nehézségeit boncolgatja. A regény napról napra, részletesen meséli el a 19 éves Zoé 40 napját, amit perecárusként egy állatparkban tölt el. Bár történet lényegében nincsen, mégis a lassan csordogáló mindennapi események,  a visszahúzódó lány tapasztalatai és kapcsolatai teszik a kötetet reprezentatívan nyárivá. Zoé lassan barátságot köt az állatpark egyik dolgozójával Szakóval, akinek a segítségével a lánynak sikerül megtalálnia önmagát és megküzdenie azokkal a nehézségekkel, amelyekkel egy lassan felnőtté váló fiatal szembenéz.

Hasonlóan az előző kötetekhez, Leiner Laura ezalkalommal is egy-két jellemvonással megragadható szereplőket ábrázol. Zoé introvertált, ezért nehezen kapcsolódik és kommunikál másokkal, szívesebben tölti az idejét zenehallgatással vagy sorozatnézéssel. A regény érzékenyen közelít az introvertáltság reprezentációhoz, azt nem leküzdendő hibaként, hanem személyiségtípusként mutatja be. A kötet fő állítása ezzel kapcsolatban, hogy az alapvetően zárkózott személyiségek számára a különféle szociális események alkalmatlanok arra, hogy kapcsolatokat teremtsenek. „Itt is vagy egy hónap volt, mire igazán megnyíltam, de ehhez sok időre, monotonitásra és stabilitásra volt szükségem: (…) a gólyatáboros három nap nekem semmire nem elég, maximum a szorongásra” (423.). A megismerés ezen folyamatát újrateremtve a lány fokozatosan saját jellemfejlődésének ívét, ahogy kezdetben csak távolról figyeli az állatpark többi dolgozóját, majd folyamatosan egyre közelebb kerül hozzájuk, miközben végig önmaga marad, a történet végére sem változik hirtelen közvetlen, társaságkedvelő emberré. Zoé számára fokozatosan nyílik ki az általa megismert világ, kezdetben csak távolról figyeli az állatpark gondozóit, majd a kezdetben felületes viszonyok lassan elmélyülnek. A történetet E/1-ben Zoé szemén keresztül követjük végig, ennek ellenére olyan keveset tudunk meg róla, a regény végéig sem ismerjük meg igazán. A kapcsolódás hiánya, illetve a napi rutin ismétlődése monotonná és helyenként valóban túlírttá teszik a kötetet. A regény repetitívvé válik az olyan, folyamatosan ismétlődő cselekvések részletes bemutatása által, mint az utazás a HÉV-vel, az állatpark nyitását jelző hang, az állati túra, a vásárlók érkezése, az ebéd, vagy a zárás szigorú ügyrendje. Ugyanakkor az állatpark nyugodt, gyerekkori emlékeket idéző hangulata és a perecvásárlók által bemutatott humorosan realisztikus társadalmi tabló (a gyerekeiket hajkurászó kimerült anyukák, céltudatos apukák, telefonjukba merülő tinédzserek, kamerával rohangáló influenszerek stb.) képesek felkelteni és fenntartani az érdeklődést.

Leiner Laura változatlanul azon a letisztult, könnyed, a kamaszok nyelvére általában jellemző, de káromkodásoktól mentes, pimasz nyelven ír, és úgy használja a kortárs diákszlenget, hogy nem válik művivé vagy hiteltelenné. Ugyanakkor az író visszatérő szófordulatai az életmű szókincsének limitáltságára utalnak, amelyek repetitívvé teszik a szöveget. Noha az eseményeket Zoé narrációjában követjük végig, a nyelv megformáltsága és az egy-két jellemzővel megragadható személyiségábrázolás azt a benyomást keltik, hogy a kötet szólhatna az első Iskolák Országos Versenye sorozat főszereplőjének, Hannának, vagy a Bexi sorozat Rebekájának a szemszögéből is. A történet és körülmények változnak, de az interakciók, a helyzetekre adott reakciók, illetve bizonyos szerkezetek mind ismerősek lehetnek a szerző előző három sorozatát végigkövető olvasók számára.

A nyelv hasonlósága ellenére az író igazodik a fiatal felnőtt korosztály igényeihez és őket foglalkoztató komolyabb kérdéseket emel be, ezzel is igazolva Leiner Laura kineveli saját közönségét.  Bár a történetben megjelenik a Szent Johanna Gimiből is ismerős szerelem első látásra toposz, de az közös kapcsolódási pontok hiányában elmúlik, helyébe a lassan kialakuló, szoros barátságból formálódó szerelem toposz lép. Emellett a 40 nyári napban nem jelennek meg azok az előző kötetekre jellemző humoros, esetlen tiniszereplők, mint a rockerek a Szent Johanna Gimi vagy a punk Fogd Be A Szád formáció a Bexi sorozatból. A regény néhány fontos állítás erejéig kitér a 19-20-as éveikben járókra jellemző identitáskrízisekre: az iskolából való kilépés kapcsán kialakuló kapunyitási pánikra, illetve arra a bizonytalanságra, hogy mennyiben tekinthetik magukat tizen-huszonévesen gyereknek és mennyiben felnőttnek. Bár ezeket a témákat a kötet csak egy-egy epizód erejéig érinti, de a kijelentések pontosak és éppen ezért átélhetőek: „leginkább én is lavírozok – néztem rá sóhajtva. – Néha felnőtt, néha gyerek, eléggé végletes.” (265.).

A 40 nyári nap tehát tökéletesen illeszkedik abba a Leiner Laura kötetei által megalkotott ívbe, ami az általános iskolából gimnáziumba lépő kamaszok problémáitól, a fiatal felnőtt és felnőtt korosztály küzdelmeinek bemutatásáig tart (ideszámítva a szerző korábban írt, de 2022-ben újrakiadott könyveit, a Randomot és a Közhelyeket, is). A regény érzékenyen és pontosan ábrázolja a célközönségét foglalkoztató problémákat, miközben úgy emeli be a kortárs trendeket és nyelvet, hogy az nem válik erőltetetté. Ugyanakkor éppen ez a letisztult, Leiner Laurára jellemző nyelv az, ami miatt a kötet hasonlóvá válik az előzőekhez, és amely a mindennapok monotonitásával játszó kötettel már túljáratottnak tűnik. A 40 nyári nap egy hangulatos, lassan építkező, ezért kissé vontatott történet. Bár az élmény frissítőként hat a nyári melegben, illetve az állatpark környezete nosztalgikus emlékeket ébreszt az olvasóban, a kötet mégsem válik emlékezetessé. Szépen simul az életműbe, de nem válik kiemelkedővé – éppen úgy, ahogy a szerző a bevezetőben idézett részben ígéri.

Mesés olvasást kívánok nektek!

Zsófi

A képek forrása: books.apple.com, pinterest.com

Sziasztok!

Két hete Londonban jártam és lehetőségem volt megnézni a Harry Potter és az elátkozott gyermek színházi előadást. A színdarabot J.K. Rowling mellett John Tiffany és Jach Thorne írták, a szövegkönyvét 2016-ban adták ki. Először hatalmas lelkesedés, később vegyes reakciók kísérték. Harry Potter rajongóként az elsők között olvastam el, és sok olvasóhoz hasonlóan számomra is csalódást okozott. Hiányoltam azt a varázst, azt a lelkesedést, ami megragadott a könyveknél. Hat évvel később az előadás megtekintése előtt, vettem újra elő a kötetet, és sokkal lelkesebben olvastam. Ebben a bejegyzésben összegzem a tapasztalataimat az előadásról és a drámáról.

„Mi lesz, ha… Mi lesz, ha a Mardekárba kerülök?” (17.o.)

A dráma pontosan ott folytatódik, ahol a hetedik kötet végetér. Harry Potter immár felnőtt férfiként három gyerekéből a másodikat, Albus Perselust kíséri a Roxfort állomásra. A regény utolsó soraiban Harry a fiát nyugtatja, hogy nem baj, ha Mardekár házába kerül. Ezzel szemben a dráma első jeleneteiben ennek bekövetkezésével szembesülünk, Albus küzd az apja által kiváltott elvárásokkal, és folyamatosan elbukik. A darab fókuszpontjában az akaratlanul kapott örökséggel és a szülői elvárásokkal való szembenézés, megküzdés áll. Egyik oldalról Albus folyamatosan szembesül azzal, hogy apja megmentette a világot, a másik oldalról legjobb barátja Scorpius Malfoy küzd a családja nevéhez tapadó sötétséggel. Mindkét szülő-gyermek kapcsolatot a meg nem értettség, a kommunikáció hiánya és a bizonytalanság határozza meg. Ahogy Albus és Scorpius küzdenek a gyerek szerepével, úgy Harry és Draco is az apáéval. Harry szülői minta híján próbál helytállni, míg Dracot folyamatosan kísérti rideg és szeretetlen apja emléke. 

„ALBUS: Annak örülnék, ha nem lennél az apám. HARRY: Én meg néha annak, ha nem lennél a fiam.” (46.o.)

Bár a dráma fontos állításokat fogalmaz meg a felelősségvállalás, a szülő-gyerek kapcsolat és a kommunikáció fontosságának témájában, a történetszál mégis elsikkad a rengeteg melléktörténet és jelenet között. Albus és Scorpius, hogy megfeleljenek az általuk elképzelt szülői képnek ellopnak egy időnyerőt, aminek segítségével megpróbálják átírni a múltat. Ennek következtében az alternatív múltak és jelenek kuszaságában felvonul a regények összes fontosabb szereplője. Ez a történetet leuraló nosztalgia olyan, a narratíva szempontjából felesleges jeleneteket eredményez, mint Hagrid és Harry első találkozásának vagy Harry szülei halálának újrajátszása. Tovább nehezíti a fókusz megtalálását, hogy, noha a hangsúly Albus és az apja kapcsolatára helyeződik, Harry világához kapcsolódva újra és újra előkerül két barátja, Ron és Hermione sorsa. Ám míg a regények terjedelme indokolta Harry környezetének pontos és részletes bemutatását, a dráma történetének szempontjából nincs akkora jelentőségük, a házastársi civódásaik ilyen szintű részletezése például biztosan elhagyható lenne.

A dráma leginkább csalódást okozó vállalása, hogy bepillantást enged abba a felnőtt varázslóvilágba, amivel a regényekben a szülők korai halála miatt nem találkozhattunk. Harryék felnőtt élete már nem azaz izgalmas világ ahova mindannyian kívánkoztunk. Kviddicsmeccsek és varázsórák helyett jelentésekkel és papírmunkával szembesülünk. Ez a szemléletváltás kezdetben kiábrándítóan hat a varázslathoz szokott olvasónak, ugyanakkor indokolt. Harry Potterék felnőttek, akárcsak az a generáció, aki gyerekként követte végig évről évre a történetüket.

„Mikor a másik megmenekül, mikor visszafordul az idő, mikor látatlan gyermekek megölik atyjukat, a Sötét Nagyúr visszatér.” (239.o.)

A darab alkotói is érezték a varázslat gyengülését a szövegben, és a látvánnyal igyekeztek pótolni azt. Az előadás során folyamatosan repkednek a székek, a könyvek, a pálcákból színes fénnyel törnek elő a varázslatok, a szereplők hirtelen eltűnnek, felbukkannak vagy átváltoznak, a dementorok fellebbegnek a nézők közé és az arcukba hörögnek. Színpadra kerülnek a jól ismert helyszínek, a 9 és ¾-ig vágány, a Roxfort nagyterme, hálói és lépcsői. Ezeknek egy-egy jellegzetes vonását igyekezett megragadni a díszlettervező, Christine Jones. Az előadás színházi és filmes trükkök széles skáláját alkalmazza: fények és tüzek felvillantásától a bábszínházban használt fekete jelmezbe bújtatott rejtett mozgató technikáig. A hangulat magával ragadja a nézőket, a csodálkozás és a lenyűgözöttség hangjai hallatszódnak egy-egy látványosabb trükk láttán. 

„DRACO: Tudod, mit szerettem legjobban édesanyádban? Hogy mindig segített nekem fényt találni a sötétségben.” (175.o.)

Az alkotók koncepciójában egyértelműen nagyobb hangsúly került a látvány és a hangulat megteremtésére, mint a színészi jelenlét megalkotására. A dráma érzelmi konfliktusai, amit a szöveg elemzésénél kiemeltem, nehezen átérezhetővé válnak az érzelemmentesen felmondott szövegmondásban. Noha ez a fajta színészijáték általánosan jellemző az angol színházi kultúrára, számomra megnehezítette a beleélést. Ennek ellenére nagyszámú színészgárdából kiemelkedik a Scorpius Malfoyt alakító Luke Sumner, akinek alakításában keveredik az esetlen, vihogó kamasz és a traumákkal, gyásszal küzdő fiú képe. Játéka magával ragadja a nézőket, Scorpius-Draco egymásra találásának jelenete meghatott sóhajt váltott ki belőlük, míg a hasonlóan érzelmes jelenetek Albus és Harry között reakció nélkül maradtak.

A Harry Potter és az elátkozott gyermek olyan izgalmas témákat boncolgat, mint a szülő-gyerek kapcsolatok, illetve az előző generáció meghatározó szerepéhez való viszonyok. Ezeknek a kérdéseknek a súlyossága és a belőle adódó konfliktusok azonban veszítenek súlyukból, egyrészt a sokfelé ágazó narratíva, másrészt a színészi átélhetőség hiánya miatt. Ugyanakkor az tagadhatatlan, hogy a Harry Potter világ és hangulat megteremtődött a színpadon, és lenyűgöző hatást gyakorolt. Lelkesen és feldobódva hagytam el a nézőteret.

Mesés olvasást, esetleg előadás nézést kívánok nektek!

Zsófi

 Képek forrása: starity.hu, theatermania.com, luminous-showtech.com

Sziasztok,

Fontosnak tartottam, hogy a legelső szöveg arról a kötetről szülessen, ami a blog létrehozását inspirálta. Elisabetta Gnone A különleges utazás című kötete már első olvasásnál teljesen magával ragadott, mivel egy fantasztikus világot megalkotva közvetít fontos üzenetet a különcség és az elfogadás témájáról, illetve a mese szerepéről. Gnone meseregényei már gyerekként nagy hatást gyakoroltak rám, ezért lelkesen vetettem bele magam legújabb trilógiájába, ami idősebbként is teljesen magával ragadott. Azt hiszem, ez a kötet az, ami tökéletesen összegzi, miért tartom fontosnak felnőtt olvasóként is a mesék olvasását.

„Ezen a világon mindannyian másmilyenek vagyunk. (…) Legalábbis közelről, mert messziről mind egyformák vagyunk. Ezért vagyok én a levegőben.” (91.o.)

Elisabetta Gnone munkásságát talán nem kell bemutatni azoknak, akik a 2000-es évek elején voltak gyerekek, tinédzserek. A nevéhez fűződő magyar csatornákon is játszott W.I.T.C.H sorozat, illetve a tiniboszorkányok világához kapcsolódó könyvek és újságok hatalmas népszerűségre tettek szert. Írói munkásságát, és fantáziájának csodálatos világát azonban mégsem ebből, hanem az eredetileg trilógiaként indult, de végül hét kötetet megért Fairy Oak sorozatból ismerhették meg az olvasók. Az olvasók szerencséjére Gnone hosszú idő után újra egy meseregény trilógiával jelentkezett, az Olga, a papírlány sorozat első kötete A különleges utazás 2018-ban jelent meg a Móra Kiadó gondozásában.

A Fairy Oak világához hasonlóan a helyszín egy távoli, elzárt falu, Balico. A szűk közösség mindennapjait egy törékeny kislány, Olga Papel meséi teszik színessé. A meséit hallgatva a falu lakói előtt megelevenedik egy Olga nevű papírlány varázslatos utazása, melynek célja Ausolia varázslónő megtalálása, aki hús-vér kislánnyá tudja változtatni.. A kötet cselekménye végig két szálon fut, párhuzamosan elevenedik meg az olvasó szeme előtt az Olga által mesélt világ és a kislány, illetve az őt hallgató falu saját valósága.

„Mindenki tudta, hogy Olgának különös tehetsége van a meséléshez, és amikor a kis Papel lány újabb történetbe kezdett, valamennyien köré gyűltek, hogy meghallgassák.” (9.)

A regény fókuszában a mese közösségteremtő ereje, segítő és problémákat, traumákat feldolgozó szerepe áll. Olga ezután kezd bele a történetbe, hogy legjobb barátját Brucót kicsúfolják az osztálytársai. Hasonlóan a kisfiú nehézségeihez, a mesében megjelenő papírlány is végig küzd a sehova sem tartozás érzésével. Utazása során rengeteg furcsa, de rendkívül szeretetteljes figurával találkozik, akik végül ráébresztik saját értékeire, egyediségének elfogadására. A mese terápiás jellege azonban nemcsak Bruco számára jelent segítséget, hiszen tulajdonképpen Olga saját történetét, veszteségét írja bele, vagyis mondja bele a történetbe. Hasonlóan a kisfiúhoz Olgát is rengeteg bántás és fájdalom éri, mind a falu lakói, mind a családja felől érkező meg nem értettség miatt. A kettejük közötti hasonlóság nemcsak a nevek szintjén jelenik meg a szövegben (mindkét kislányt Olgának hívják), valójában a papírlány jelleme teljes mértékben megegyezik a mesélőjével.

„Neked milyen adottságod van, kedvesem?” (51.)

A papírlány története nemcsak tanítócélzatú történetként értelmezhető, hanem terápiás gyászfeldolgozásként is, aminek hatására Olga szembenéz saját fájdalmával és vesztéségével. Ezt érzékelti, hogy ellentétben a hagyományos népmesék hőseivel a papírlány az útjába kerülő akadályokat sokszor képtelen egyedül legyőzni. Előfordul, hogy tanácstalanná válik, megakad, a kietlen semmi tengerpartján a teljes kétségbeesés fogja el és barátai segítségére szorul, hogy átlendüljön az akadályokon. A magányos hős alakja helyett a segítségkérés fontossága válik hangsúlyossá a szövegben, ami mind a gyerek, mind a felnőtt olvasó számára is fontos üzenet.

„Bármilyen különös is, ez alig tizenegyéves kislány a falu teljes lakosságát lázban tartotta, és Balico grófságában másról sem beszéltek, mint róla: Olgáról meg az ő hihetetlen történeteiről, amelyekről határozottan állította, hogy mindent személyesen élte át. (9.)

Elisabetta Gnone a mese hagyományos szóbeliségéhez nyúl vissza. Amikor Olga mesélni kezd, az a falu összes lakójára hatással van. Nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is titokban hallgatják a kislányt, ezzel hangsúlyozva a mese közösségteremtő erejét. Mindenkit foglalkoztató kérdéssé válik, hogy vajon igazak-e a történetek. Szemben a Fairy Oak világával, a varázslat és a mindennapok világa ezúttal nem csúszik egybe. A mesék és a falu síkjának átjárhatósága végig kérdésként lebeg a regényben, különösen Olga alakjának esetében. A regény egy pontján a kislányt övező pletykák miatt nagymamája hallgatást parancsol. Olga szófogadóan nem mesél tovább, ekkor különös köd ereszkedik a falura, és búskomorság telepszik a lakók szívére, ami egészen addig tart, míg a mesélés újra nem kezdődik. Ugyanakkor bár a két világ közti kapcsolat megválaszolatlan kérdésként lebeg végig a történeten, egymásra hatásuk tagadhatatlanul jelen van. A mese végére nemcsak Bruco fogadja el saját magát, de a felnőttek is kezdenek megbarátkozni különcségeikkel, miközben egymás felé is nagyobb szeretettel fordulnak.

„Olga születése óta ismerte őket (a fákat), hogyan is félhetett volna tőlük? Percről percre változatták az alattuk elterülő birodalom színét: varázskék, csodazöld, tüneményvörös, arany…” (28.)

A különleges utazás megtartja azt a fajta képszerű, varázslatos stílust, ami Gnone írásmódját a Fairy Oakban is jellemezte. Balico világa rendkívül szeretetteljes és természetközeli. A szereplők, különösen Olga együtt léteznek a természettel, így az érzékletes leírások nagy hangsúlyt kapnak a kötetben. A mese hangulatához és képiségéhez kiválóan illeszkednek a burjánzó, csodaszép papírkivágásokat idéző rajzok. Linda Toigo a mese világához illeszkedve az ősi kínai papírkivágás művészetéhez visszanyúlva érzékelteti a varázslatos világot, ami érdekes kontrasztot alkot a történet középpontjában álló szóbeliséggel. A mesék múltja és jelene, a szóbeliség és az írásbeliség ily módon egyszerre, egymást kiegészítve jelenik meg a kötetben.

„Van itt még olyan, mint én? Nincs! Tehát teljesen egyedi vagyok!” (298.)

Összegezve, az Olga, a papírlány első kötete ezúttal is egy nagy fantáziával megalkotott csodálatos mesei világot hoz létre, ami azonnal magával ragadja mind a gyerek, mind a felnőtt olvasó figyelmét. Ami viszont mindenképpen kiemeli a kötetet Gnone eddigi alkotásai közül, az a felvetett komolyabb témákhoz kapcsolódó érzékenység és figyelmesség. A mese általi tanításon keresztül a szöveg jóval metaforikussabbá válik, a különböző olvasatok és képek megfejtése a felnőtt olvasó számára is izgalmas feladatnak bizonyulnak. Elisabetta Gnone regénye a W.I.T.C.H.-ben. és a Fairy Oak-ban felvetett kérdésekhez képest jóval komolyabb téteket mozgat, ezért kíváncsian kezdek bele a második, magányról és félelemről szóló kötetébe, a Jum, a sötét szerzetbe.

Mesés olvasást kívánok nektek!

Zsófi

Képek forrása: bookline.com, amazon.com