Sziasztok!

Két hete Londonban jártam és lehetőségem volt megnézni a Harry Potter és az elátkozott gyermek színházi előadást. A színdarabot J.K. Rowling mellett John Tiffany és Jach Thorne írták, a szövegkönyvét 2016-ban adták ki. Először hatalmas lelkesedés, később vegyes reakciók kísérték. Harry Potter rajongóként az elsők között olvastam el, és sok olvasóhoz hasonlóan számomra is csalódást okozott. Hiányoltam azt a varázst, azt a lelkesedést, ami megragadott a könyveknél. Hat évvel később az előadás megtekintése előtt, vettem újra elő a kötetet, és sokkal lelkesebben olvastam. Ebben a bejegyzésben összegzem a tapasztalataimat az előadásról és a drámáról.

„Mi lesz, ha… Mi lesz, ha a Mardekárba kerülök?” (17.o.)

A dráma pontosan ott folytatódik, ahol a hetedik kötet végetér. Harry Potter immár felnőtt férfiként három gyerekéből a másodikat, Albus Perselust kíséri a Roxfort állomásra. A regény utolsó soraiban Harry a fiát nyugtatja, hogy nem baj, ha Mardekár házába kerül. Ezzel szemben a dráma első jeleneteiben ennek bekövetkezésével szembesülünk, Albus küzd az apja által kiváltott elvárásokkal, és folyamatosan elbukik. A darab fókuszpontjában az akaratlanul kapott örökséggel és a szülői elvárásokkal való szembenézés, megküzdés áll. Egyik oldalról Albus folyamatosan szembesül azzal, hogy apja megmentette a világot, a másik oldalról legjobb barátja Scorpius Malfoy küzd a családja nevéhez tapadó sötétséggel. Mindkét szülő-gyermek kapcsolatot a meg nem értettség, a kommunikáció hiánya és a bizonytalanság határozza meg. Ahogy Albus és Scorpius küzdenek a gyerek szerepével, úgy Harry és Draco is az apáéval. Harry szülői minta híján próbál helytállni, míg Dracot folyamatosan kísérti rideg és szeretetlen apja emléke. 

„ALBUS: Annak örülnék, ha nem lennél az apám. HARRY: Én meg néha annak, ha nem lennél a fiam.” (46.o.)

Bár a dráma fontos állításokat fogalmaz meg a felelősségvállalás, a szülő-gyerek kapcsolat és a kommunikáció fontosságának témájában, a történetszál mégis elsikkad a rengeteg melléktörténet és jelenet között. Albus és Scorpius, hogy megfeleljenek az általuk elképzelt szülői képnek ellopnak egy időnyerőt, aminek segítségével megpróbálják átírni a múltat. Ennek következtében az alternatív múltak és jelenek kuszaságában felvonul a regények összes fontosabb szereplője. Ez a történetet leuraló nosztalgia olyan, a narratíva szempontjából felesleges jeleneteket eredményez, mint Hagrid és Harry első találkozásának vagy Harry szülei halálának újrajátszása. Tovább nehezíti a fókusz megtalálását, hogy, noha a hangsúly Albus és az apja kapcsolatára helyeződik, Harry világához kapcsolódva újra és újra előkerül két barátja, Ron és Hermione sorsa. Ám míg a regények terjedelme indokolta Harry környezetének pontos és részletes bemutatását, a dráma történetének szempontjából nincs akkora jelentőségük, a házastársi civódásaik ilyen szintű részletezése például biztosan elhagyható lenne.

A dráma leginkább csalódást okozó vállalása, hogy bepillantást enged abba a felnőtt varázslóvilágba, amivel a regényekben a szülők korai halála miatt nem találkozhattunk. Harryék felnőtt élete már nem azaz izgalmas világ ahova mindannyian kívánkoztunk. Kviddicsmeccsek és varázsórák helyett jelentésekkel és papírmunkával szembesülünk. Ez a szemléletváltás kezdetben kiábrándítóan hat a varázslathoz szokott olvasónak, ugyanakkor indokolt. Harry Potterék felnőttek, akárcsak az a generáció, aki gyerekként követte végig évről évre a történetüket.

„Mikor a másik megmenekül, mikor visszafordul az idő, mikor látatlan gyermekek megölik atyjukat, a Sötét Nagyúr visszatér.” (239.o.)

A darab alkotói is érezték a varázslat gyengülését a szövegben, és a látvánnyal igyekeztek pótolni azt. Az előadás során folyamatosan repkednek a székek, a könyvek, a pálcákból színes fénnyel törnek elő a varázslatok, a szereplők hirtelen eltűnnek, felbukkannak vagy átváltoznak, a dementorok fellebbegnek a nézők közé és az arcukba hörögnek. Színpadra kerülnek a jól ismert helyszínek, a 9 és ¾-ig vágány, a Roxfort nagyterme, hálói és lépcsői. Ezeknek egy-egy jellegzetes vonását igyekezett megragadni a díszlettervező, Christine Jones. Az előadás színházi és filmes trükkök széles skáláját alkalmazza: fények és tüzek felvillantásától a bábszínházban használt fekete jelmezbe bújtatott rejtett mozgató technikáig. A hangulat magával ragadja a nézőket, a csodálkozás és a lenyűgözöttség hangjai hallatszódnak egy-egy látványosabb trükk láttán. 

„DRACO: Tudod, mit szerettem legjobban édesanyádban? Hogy mindig segített nekem fényt találni a sötétségben.” (175.o.)

Az alkotók koncepciójában egyértelműen nagyobb hangsúly került a látvány és a hangulat megteremtésére, mint a színészi jelenlét megalkotására. A dráma érzelmi konfliktusai, amit a szöveg elemzésénél kiemeltem, nehezen átérezhetővé válnak az érzelemmentesen felmondott szövegmondásban. Noha ez a fajta színészijáték általánosan jellemző az angol színházi kultúrára, számomra megnehezítette a beleélést. Ennek ellenére nagyszámú színészgárdából kiemelkedik a Scorpius Malfoyt alakító Luke Sumner, akinek alakításában keveredik az esetlen, vihogó kamasz és a traumákkal, gyásszal küzdő fiú képe. Játéka magával ragadja a nézőket, Scorpius-Draco egymásra találásának jelenete meghatott sóhajt váltott ki belőlük, míg a hasonlóan érzelmes jelenetek Albus és Harry között reakció nélkül maradtak.

A Harry Potter és az elátkozott gyermek olyan izgalmas témákat boncolgat, mint a szülő-gyerek kapcsolatok, illetve az előző generáció meghatározó szerepéhez való viszonyok. Ezeknek a kérdéseknek a súlyossága és a belőle adódó konfliktusok azonban veszítenek súlyukból, egyrészt a sokfelé ágazó narratíva, másrészt a színészi átélhetőség hiánya miatt. Ugyanakkor az tagadhatatlan, hogy a Harry Potter világ és hangulat megteremtődött a színpadon, és lenyűgöző hatást gyakorolt. Lelkesen és feldobódva hagytam el a nézőteret.

Mesés olvasást, esetleg előadás nézést kívánok nektek!

Zsófi

 Képek forrása: starity.hu, theatermania.com, luminous-showtech.com